Ismerőseim kilencven százaléka városon él. Másik tíz vagy még ennél is több százaléka viszont nem. Ott született, hű maradt a bölcsőhelyéhez, másik része kiköltözött a közeli/távolabbi faluba, tanyára, községközpontba, iciribbnél piciribb kisvárosba. Saját elhatározásából, mert elege lett a városból és annak ezernyi hátrányából, nyűgéből. Másfelől viszont a kényszer vitte rá: a városi lakások, családi házak vagy albérletek (lakbérek) megfizethetetlensége, rossz szomszédság török átok. Esetleg orvosai tanácsára költözött ki. (Ámbátor az utóbbi száz évben ilyesmiről már csak az irodalomban lehet példákat találni.) Mi több, odaköti a munkahelye, orvosi rendelője (körorvosság), iskola-óvoda pedagógus, agronómus, állattenyésztő, szállító, rendőr, kisüzem-tulajdonos, őstermelővé vedlett egykori bártáncos, hivatalnok, természetvédő, madárlesépítő és -kém.
Ugyanakkor ezek a foglalkozási ágak-bogak miatt, amelyek mellé mások is felsorakoztathatók, legtöbbször – reggelente te is megfigyelheted, ha elég korán kelsz föl – naponta jár ki foglalkoztatása színhelyére. Busszal, kisbusszal, vonattal (ha még van), saját gépkocsival, többen közösen fizetett benzinköltséggel üzemelő haverrel. Így szövődnek egy életre barátságok, pl. hallottam olyan tanárról, igaz, az még az ántivilágban volt, hogy vonaton egy egész társaságot leszoktatott a kártyázásról, és helyette irodalomórát, történelmet, idegennyelv-órákat adott, pótolta mindazt, amit az illető ingázók elmulasztottak a szocialista oktatás túlideologizált hajrájában. Vagy egykor iskolakerülők voltak, mára pedig, hála a vonatos oktatásnak és egyéb egyéni törekedésnek, egyetemi tanárok Pécsett, Barcelonában, Fresnóban vagy Lyonban. Sőt még idehaza is.
Aki kiköltözik, az még a városhoz kötődik ezer szállal. Tehát hétköznaponként estére csak aludni jár haza. De nem vesz részt a falu közéletében, nincs rá ideje; ritkán/sohasem hívják falusi családi eseményekhez. Nem tudja, ki ott a polgármester és az esküdtek. Városon viszont legalább a polgármestert hírből ismeri, választási harcban látta képét, szidja vagy híve. Ritkán közömbös. A városi közügyek őt is közvetlenül érintik. A sajtó is magáévá teszi. Ezzel szemben van kertje, udvara, kutyát, macskát, háziállatot tarthat. A gyerekek hetente két napot a vakációk előtt kint vannak a jó kövér falusi levegőn.
Van, aki menekülésszerűen hagyja el egykori lakhelyét. Kiköltözik. Súlyosabb esetben kivándorol. Másfelől van, aki mekülésszerűen vonzódik a civilizáltabb urbánus világhoz. Őt úgy hívják, hogy migráns. És igazából sehol sem kedvelik.
A falu-város ellentét mifelénk az urbánus-rurális vitában csúcsosodott ki. A végeredmény: örök haragok, zsidózás, szekértáborok születtek és enyésztek el.
Másfelől a kiköltöző, aki ott házat vásárolt, berendezi, javítgatja, naponta többször és többet ül gépkocsijába, buszon vagy más tömegközlekedési eszközön, mint tenné ezt a városban egy tömbházi lakásban, eltávolodik egy adott civilizációs és művelődési környezettől, színtértől, vonzáskörzettől. Mert nincsenek azon az új lakhelyen nagyáruházak, műszaki cikkek boltja, fontos hivatalok és színházak, kiállítások, könyvesboltok, divatáru, kávéház, kultúrpalota, Bernády Ház, Studium Hub, múzeumok, szerkesztőségek, irodalmi, művészeti és bármely természetű izgalmas vitakörök, előadás-sorozatok, ismeretterjesztő és szórakoztató összesereglések. Hiányoznak azok az emberek, akik színt adnak a városnak – ismert emberek, akiket szívesen meghallgatsz, elmész az előadásaikra. Vendégjátékok. A színházak ma már alig tájolnak, ha ez kell, gyere be. Hiányzik a taxi, az éjjeli buszközlekedés, hiányoznak a régi barátok, akik csak úgy bejelentés nélkül felugrottak egy kicsit dumcsizni. Egy kávéra. Vagy leugrani a sarki bisztróba, cukiba, mekibe, becsületvesztő helyre egy pofa sörre, nem többre. A gyereket be kell vinni az iskolába, amíg középiskolás, gimnazista lesz naponta. Vagy a versenyekre, rendezvényekre, edzésre, sporteseményekre, zongoraórára. Ez bizony pénz, benzin (hibridizáció), kényelemfeladás, majd a gyerek egyedül buszozik be, amíg egy gépkocsit nem szerez vagy kap ajándékba a 18. születésnapjára. Az út a városba nem ingyenes. Hacsak nem szeretsz gyalogolni sárban, fagyban, latyakban, poros hőségben az út szélén, amíg el nem csap egy marha teherautósofőr (mitől isten őrizzen), vagy leszólít az út szélén ácsorgó közmariska, máskor egy-egy alkalmi füvészmester. (Ám ugyanez megtörténhet városon is. A hatványkitevőt rád hagyom, ó nyájas olvasó.)
Egyfelől én csak városokban laktam, éltem, ettem-ittam. Városi voltam, vagyok, és remélem, leszek is. Vallomásnak ennyi is elég. Másfelől viszont valóságos értelmiségi életet – ezt ismerem igazán – csak városon folytathatsz. Hiszen az online és az elektronika, a digitalizmus nem mindenható. Az élő napi kapcsolat legalább annyira fontos. Vélem, sejtem, hiszem, vallom, rebegem.
Igaz, hogy a magyar irodalom, hogy csak ennél maradjunk, minden jelentős régi alkotója falun született, de városon (Budapesten, Pozsonyban, Kassán, Kolozsvárott, Vásárhelyen, Kecskeméten, Váradon, Debrecenben vagy Győrben, Párizsban, Bécsben, Londonban, New Yorkban) lett naggyá, futott be. Viszont a 20. századi modern magyar kultúra (művészettudomány, találmányok, Nobel-díj) igazi nagyságai mind városi emberek. Tisztelet a kivételnek. Itt élnek nagyobbrészt az újdonságok alkotói és fogyasztói, itt vannak könyvvásárok és könyvünnepek, itt tartatnak a fesztiválok, nagypiacok, koncertek, tömegcsápolás, tüntetések, politika és üzleti élet, szórakozás, züllemények és sokszínű városnapok.
Másfelől ott vannak a falunapok és a hétvégi nyaralók, túrahelyek, el caminók és síparadicsomok, tengerparti halászfalvak. De azok jóval ritkábban vannak, és városi civilizációra törekednek. A nagyvárosokban tobzódik az elidegendés, amely minden riasztó következményével együtt sem akadályozza meg a lakosságot, hogy mozogjon. Egyfelől városról falura, másfelől faluról be a bűnös, bűntelen városba. A neuraszténia nem válogat. A depresszió nem lakóhelyfüggő.
Maradjunk ennyiben.
