Egy szó Kölpényből
„Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe” – és lőn belőle a nagyenyedi két fűzfa, mit hét emberivadék láthatott, talán annál is több.
„Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe” – és lőn belőle a nagyenyedi két fűzfa, mit hét emberivadék láthatott, talán annál is több. Jókai Mór átmentette nekünk. Történelmet örökítenek meg e harci eszközként első osztályú „gerundiumok” – főleg amikor a kardféle és tüzelő fegyvereket elzárja a jogrend őre – és szimbolizálják a gőg és a dac harcát, a hódítás és a helytállás harcát, a gyűlölet és a szeretet harcát, és láttatni hagyják magukat, ameddig engedi az idő és az emlékezet. Szokás szerint kultúrák, érdekek indultak harcba a Jókai-időkben, s még előtte, keresvén a rést a közlekedő edények törvénye szerint a kulturális expanzióhoz. Híres két nagyenyedi fűzfa, két „roppant fűzfa”, Jókai talán láthatta is az egyiket, Sütő András már nem, amikor ott tanult.
Kölpényben is van két „hír-telen” vén fűzfa, két roskatag fűzfa, épp a telkem végében. Azt mondja Horváth bácsi, hogy gyermekkorában is ekkorák voltak. Horváth bácsi most 82 éves. Biztosan emlékszik rájuk Nagy Pál is, Kölpény szülötte. Ilyen a kiváltság. Két író ember, Sütő András és Nagy Pál, két mezőségi hűséges barát, kiknek közük van a fűzfához, egyiknek a nagyenyedi két fűzfához, a másiknak a kölpényi két „ficfához”. A Korhány alatt senki nem veszi észre a két vén tanút, pedig láthattak ők is hét emberivadékot jönni-menni, hódolni-hódítani, de azt nem kötik az orrunkra, hogy ki volt a kuruc és ki volt a labanc, sem azt, hogy ki hányszor volt kuruc és hányszor volt labanc. Ők bizonyára még ki tudják betűzni a híres harangláb árnyékában, hogy ki hallgat Traitzigfritzig névre és ki a Balikára. Két élő fa, emlékmű-együttes, egy játékos gyermek szúrhatta a földbe, futballkapunak.
Albert-Lőrincz Márton
