A világ legnagyobbjait legendák és az értetlenség misztikus köde veszi körül, pedig ők is emberek. Szerencsések vagy kevésbé azok, hogy milliónyian érdeklődéssel figyelnek rájuk.
A világ legnagyobbjait legendák és az értetlenség misztikus köde veszi körül, pedig ők is emberek. Szerencsések vagy kevésbé azok, hogy milliónyian érdeklődéssel figyelnek rájuk.
Albert Einstein (1879 – 1955), a fizika történetének egyik óriása akarva-akaratlanul, de magára vonta korának és az utókornak is a figyelmét. Ma úgy tekintünk rá, mint az emberi intelligencia jelképére. Érdemes azonban tüzetesebben megvizsgálnunk, hogyan jutott el e megtisztelő helyre! Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Einstein zene nélkül nem lenne példakép.
Kisgyerekként minden bizonnyal nagy ijedelmet okozott szüleinek azzal, hogy négyévesen még nem tudott – vagy nem akart? – beszélni. Az aggódó család minden lehetséges szálat megmozgatott, csakhogy a hallgatag kisfiút szóra bírják. Aztán egyszer mégis megeredt a nyelve. Az édesapja ötéves korában a kezébe adott egy iránytűt. A gyerek hosszú ideig csodálta a varázslatos kis szerszámot, gondolatai talán a végtelenben száguldoztak, így kereshette a megoldást az eszköz mutatójának rendkívüli viselkedésére.
Még a család is lassú felfogásúnak vélte. De a gondos szülők nem adták fel a harcot, keresték a lehetőségét annak, hogyan lehetne elősegíteni a kisfiú fejlődését. Zseniális ötletük támadt: a hatéves gyerek mellé hegedűtanárt fogadtak! Bizarr ötletnek számított hegedűt adni gyengeelméjű gyerek kezébe? Valljuk be, ma is annak tartanánk az ilyesmit! Csodák csodája, Albertnek ez jelentette a mentőövet. A muzsika kiemelte őt a tompaság ingoványából, és hirtelen felgyorsult a haladása. Olyan gyorsan fejlődött, hogy most már a szülein volt az elnémulás sora: szólni sem tudtak az egymást követő boldogító meglepetésektől. Főleg fizikából, matematikából és zenéből haladt bámulatosan gyorsan előre.
Érdekes, hogy a legtöbb iskolás azt veti matematikatanára szemére, hogy annak idején Einstein is megbukott ebből a rettegett tantárgyból. Nos, kedves diákok, mégiscsak félreértés történt valahol, mert Albert matematikából sosem bukott meg, sőt mindig kitűnően haladt. Tévedés ott történhetett, amikor csak a jegyeire figyelt valaki. Tény, hogy Einstein matematikából 1-es vagy 2-es osztályzatot kapott, csakhogy – és itt kell nagyon figyelni – az akkori németországi osztályozásban az 1-es számított a legjobb osztályzatnak. Aki pedig ismerte a német osztályozási rendszert, az tátott szájjal csodálkozott azon, hogyan kaphatott 6-ost Albert a középiskolában. A válasz itt is egyszerű: Svájcban érettségizett, ahol furamód 6-os volt a legmagasabb érdemjegy.
Még gyerek volt, amikor környezetét dermedt csodálkozásra késztette. Tizenegy éves korában már egyetemi szinten tudta a fizikát. Tizenkét évesen egyre mélyebben haladt a matematika erdejének sűrűjében, és nem tévedt el! Tizenöt éves kora előtt már játéknak tekintette az integrál- és differenciálszámítást. Szülei csak annyit tehettek, hogy megvásárolták neki a legújabb matema-
tikakönyveket.
Tizenhat évesen sikertelenül felvételizett a Zürichi Műszaki Egyetemre, ugyanis történelemből és földrajzból nem kapott átmenő jegyet. Pedig ha latinból, görögből vagy zenéből kérdezték volna, akkor hibátlan lett volna a felvételi... Egy év múlva azonban szó nélkül felvételt nyert. Az egyetem után nemsokára munkát kapott a Svájci Szabadalmi Hivatalban.
Több tudományos munkával lepte meg tudóstársait. Elméletei olyannyira újak voltak, hogy sokan értetlenkedéssel fogadták. Több munkája önmagában is megért volna egy Nobel-díjat, de ez az elismerés sokáig váratott magára. Relativitáselméletét többen támadták. 1919-ben Einstein már annyira megunta értetlenkedő tudóstársainak kötekedését, hogy mindenkit meghívott egy napfogyatkozás megfigyelésére. Ezen a kísérleten végül belátták, hogy a Nap gravitációs ereje képes elhajlítani a csillagok fényét. Einstein győzött. A New York Times folyóirat hatalmas betűkkel hirdette a diadalt. A rangos elismerés azonban újra elmaradt, mert a tudósok helyett a politika is beleszólt a díjazásba. 1921-ben viszont a tudósok – hogy senki se köthessen bele a relativitáselmélet szóba – csak körülírták, miért adják Eins-
teinnak az elismerést: „az elméleti fizika terén tett szolgálataiért, különösen a fényelektromos jelenség törvényének felfedezéséért”. Szóval aki értett hozzá, az tudta, hogy mégiscsak a relativitásról van szó.
Einstein egész életében muzsikált. Különösen rajongott Mozart és Haydn zenéjéért. Hogy honnan ered a matematikusok és fizikusok vonzódása e két zeneszerzőhöz, az
csakis abban rejlik, hogy a klasszikus mesterek művei éppen a pontosságról, szabályszerűségről, logikus szerkezetről lettek híresek. Haydn meglehetősen humoros volt a zenében, ahol csak tehette, apró érdekességeket szőtt bele műveibe. Ez a mókázás minden bizonnyal áthangolta Einstein gondolatait is, mert ő is több szellemes adomával gazdagította az anekdoták gyűjteményét.
Még fiatal volt és kevésbé ismert, amikor bérelt lakásának emeletéről muzsikaszót hallott. Valaki egy Mozart-szonátát zongorázott. Einstein felkapta a hegedűjét, és felrohant a lépcsőn. Pillanatok múlva mindenki hallhatta, hogy a hegedű versenyre kel a zongorával. A „hangverseny” végeztével fizikusunk sugárzó arccal baktatott le a lépcsőn, és folyton azt hajtogatta: csodálatos ez az idős hölgy! Másnap a zongorista néni még mindig remegő hangon panaszolta Einstein házvezetőnőjének, hogy az este ez a gátlástalan fiatalember berontott a lakásába, ráüvöltött, hogy játsszon tovább, majd hegedülni kezdett. Az idős hölgy félelmében nem merte abbahagyni a zongorázást, ezért tartott olyan soká a „kamaraszimfónia”.
Történt egyszer, hogy Einstein vizsgáztatott valamelyik egyetemen. A segédje elképedve jelentette a tudósnak, hogy ezek a kérdések ugyanazok, mint az elmúlt évben. Az lehet – mosolyodott el Einstein –, csakhogy én azóta átírtam a válaszokat.
Az adóhivatalok útvesztőjében azonban még ez a zseni is eltévedt. Meg is jegyezte valamelyik hivatalnoknak, hogy képtelen kiszámolni a személyi jövedelemadóját. Az adóügyi alkalmazott tágra nyílt szemekkel meredt a tudósra. Einstein pedig így felelt: „Ez megoldhatatlan probléma egy matematikus számára. Csak egy filozófus képes vele megbirkózni”.
Szenvedélyes muzsikusként az Egyesült Államokban saját kamarazenekart alapított, az Einstein-kvartettet. Ebbe a zenekarba meghívta Edwin Bachmann világhírű elsőhegedűst is. Bachmann egyik családtagja a következőképp emlékezik vissza a kamarazenélésekre: „Nagybátyám az Einstein-kvartettben is játszott. Remek történetei voltak Einsteinről, nagyon jó barátok voltak. Például hetente jöttek össze, ha jól emlékszem, Einstein lakásában. Mikor festették a lakást, és az egész család szállodába költözött, Einstein nem volt hajlandó beköltözni velük. Kiment a cselédszobába, és ott lakott. Eljött az a nap, mikor összejött a kvartett, mindenki hozta a kottaállványt és a hangszert, és kiderült, hogy nem férnek el. Olyan kicsi a cselédszoba, hogy nem férnek el a kottaállványokkal. Azt mondta Einstein, pillanat, uraim, ez az én mesterségem. Leült, kiszámította, hogy melyik állványt hogy kell állítani milliméternyi pontossággal, és elfértek”.
Einstein érdekes módon a princetoni szimfonikusok zenekarának alelnöke volt. Ebbe a tisztségbe véletlenül csöppent bele. Neumann János születésnapjára meghívták az együttest, amelynek Harsányi Miklós volt az igazgatója és egyik hegedűse is. Azon az estén történt, hogy Harsányi felajánlotta Einsteinnak az alelnöki tagságot. Einstein e kitüntetést azzal fogadta, hogy „mi fog történni, ha az elnök meghal?” De e nyugtalanító kérdés ellenére eleget tett a felkérésnek, és élete végéig betöltötte a tisztséget.
Egy világhírű orosz csellista, Grigorij Pavlovics Pjatyigorszkij szellemes választ adott a relativitás tudósának érdeklődő kérdésére: „Hogyan játszottam?” „Nos, relatíve jól!” – jegyezte meg Pjatyigorszkij.
Ezúttal felhívnám a figyelmet egy tévedésre. Már nem először hallottam Prokofjev és Einstein közös művéről, A jégmezők lovagjáról. Nem árt, ha jobban odafigyelünk a nevek írására, mert Prokofjevvel minden rendben, csak a társszerző más, vagyis Szergej Mihajlovics Eisenstein!
Aki pedig azzal védekezik a zenetanulás ellen, hogy ő „nem egy Einstein”, az ne is várjon sokat az élettől! A zene – a komolyan vett zene! – egy lehetőség a siker felé vezető úton, amelyet ki is lehet használni. Remélhetőleg a szülők nem tízes osztályzatért küldik iskolába gyerekeiket, hanem azért, hogy fejlődjenek, minél több mindent megtanuljanak. Jó lenne, ha a zenetanulásra is ugyanúgy odafigyelnének, mint a matematikára, románra, magyarra, mert amolyan szellemi vitamin a zene.
Annak ellenére, hogy Einstein a fizikusok legnagyobbja, mégis a következőképp vallott a zenéről: „Tudom, hogy a hegedűm ajándékozott meg a legtöbb örömmel egész életemben”. (I know that the most joy in my life has come to me from my violin.)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató