Egy kém zenéje (3.)

• 2026-03-04 12:00:00

• Szilágyi Mihály

Lev Szergejevics Tyermen 1922-ben bekerült a külföldi tudományos kapcsolatokért felelős  bizottságba, ami azt jelentette, hogy Lenin egyik legbizalmasabb embere lett. Ekkor kapta a Kék Madár fedőnevet. 1923-ban, nevét Leon Thereminre változtatva, zenekarával az egész országot meghódító koncertkörutakra járt – természetesen az egész országon belül érvényes állami ajándék vonatjeggyel. Az orosz lapok kiemelt betűkkel méltatták az új hangszert: „Tyermen találmánya a zenei traktor, amely le fogja váltani a faekét.” Lenin a hangszert állambiztonsági célokra is fel szerette volna használni. Úgy vélte, ha tereminek tízezreivel körülrakják az országhatárt, az nagy segítség lesz a határvédelem területén az illegális határátlépők ellen.

1924. január 21-én meghalt Lenin, a Kék Madár számára legfontosabb személy. Tyermen professzor még úgy vélte, ha lefagyasztják a vezér testét, ő, amint megtalálja a betegség gyógymódját, feltámasztja a vezért. Elszomorító hírt kapott, mert az orvosok az emberi elme zsenialitásának tanulmányozása céljából eltávolították a halott agyát és szerveit, és formalinban igyekeztek megőrizni. A Kék Madár álma végképp szertefoszlott.

A vezér helyére egy papnövendékből vonatrablóvá nemesedett banditavezér került Joszif Sztálin néven. A terrort még magasabb fokra emelő irányítót már nem érdekelték Theremin  (Tyermen) professzor őssejtkutatásai, félresöpörte még a kísérletek ötletét is – pedig a professzor úgy vélte, közel állnak a szervek mesterséges növesztésének technológiájához.

A csalódott professzort Joffe nevű barátja arra biztatta, tehetségének minden erejét fordítsa a távolba látás, vagyis a televíziózás problémájának megoldására. Theremin szerette a lehetetlennek tűnő feladatokat. Kiváló gyorsolvasó lévén, órák alatt képes volt egy könyvet végigolvasni és értelmezni. A teljes szakirodalmat gyorsan áttanulmányozta, és munkába lendült. Kilenc hónappal később, 1926. június 7-én a Fizikai és Technikai Kutatóintézetben több száz fős szakemberekből álló közönség előtt mutatta be találmányát: saját gyártmányú kamerájával vetítővászonra továbbított nagy méretű és felismerhető mozgóképet. Ő volt az első tudós a világon, akinek sikerült megoldania a mozgóképek továbbításának technológiáját. Ötletének kulcsa a mikrohullámokban rejlett. Míg az amerikai tudósok alacsony frekvencián kísérleteztek, Theremin inkább a magas frekvenciát részesítette előnyben, mert azzal gyorsan lehet sok információt továbbítani.

Sajnos Sztálin elkaszálta a tudós elől a világra szóló hírt, mert az egész találmányt titkosította, és csak személyes biztonsági és titkosszolgálati célokra engedte felhasználni. A feltaláló pedig ötletéért cserébe egy egyszer használható élelmiszerkupont kapott. A tervrajzok egy részét a Szovjetunió szétesése után részben feloldották a titkosítás alól, a többi máig államtitok.

Theremin tudását a hangtechnikában, a vetítés technikájában és távirányítással működtethető reflektorok működtetésében kamatoztatta. Neve hamarosan „az orosz Edison” jelzővel bővült.

Theremin tudását igyekezett a nagy tömeg megnyerésére használni, és olyan eszközöket készített, melyek a hangok hatására szín- és illatkombinációkkal kápráztatták el egy hangverseny résztvevőit. A fényorgonák mellé illatorgonákat is kitalált, csak hogy megerősítse országa lakóiban a hitet, hogy ők egy erős, okos, mindenki előtt való szovjet köztársaság tagjai. Talán érthető is, miért hagyták Kelet-Európát megakadni egy bizonyos fejlettségi szinten: nem szárnyalhattuk túl a szovjet dicsőséget (ami egyben hadi stratégia is lehetett).

Az a bizonyos Illuminovox nevű készülék a teremin hangszer hangjával összekötve a koncertterem falain sajátos fényjátékot varázsolt, amit kiegészített az illatgenerátor.

1927-ben különös megbízást kapott Theremin. Nyugatra kellett utaznia, elsősorban hangszerének népszerűsítése érdekében, másrészt információgyűjtés céljából. Jól tudta a szovjet vezetés, hogy ő képes technikailag értelmezni a Nyugat helyzetét, és hazaküldeni a hasznos információkat. Elvállalta a küldetést. Segítségképp azt az utasítást kapta, hogy keresse fel Madame Li Cheng Hu panzióját Koppenhágában, és ott építsen a faliórába álcázott nagy hatótávolságú rádió adó-vevőt. A kért alkatrészeket helyfoglalás után a megadott címen megkapja.

Ez a próba technikailag, erkölcsileg és a rendszerbe vetett hűség szempontjából is nagy tét volt Theremin számára. Átlépni a szovjet hatáskörön, a dán főváros alkalmat adott neki a disszidálásra és számtalan más lehetőségre. Bizonyára felfogta, hogy számára mérföldkő ez a küldetés – és azt is tudta, hogy nincs menekvés a szovjet titkosügynökök elől.

1927. július 7-én a professzor és felesége (akiről eddig szót sem ejtettünk) számára kezdetét vette a 180 koncertből álló sikerkörút. Párizsban még a páholyokban is külön állóhelyeket árusítottak, és a hangversenytermet rendőrkordonnal kellett körülvenni a kint rekedtek megfékezése érdekében. Felesége számára is számos meghívás és érdekes parti ígérkezett. Sejthetjük, hogy ezek egy része titkosszolgálati megrendelésre jött létre, de a lényeg, hogy elképesztő hódolat és üdvrivalgás vette körül az orosz feltalálót és feleségét. Az asszony azonban elárulta legfőbb vágyát: „vidéki házat, kertet, gyerekeket szeretnék, és egy férjet, akivel sétálhatok”. A szovjet gépezet kifelejtett egy fogaskereket a rendszerből: a nőt, aki vágyik valamire, valakire. A francia lapok folyton arról értesítették olvasóikat, hogy hazatért az utolsó albigens, az orosz lapok felfedezték, hogy a professzor és felesége elhidegültek egymástól, és eközben Theremin professzor a hangszerébe épített különleges rádión keresztül egyenesen Sziklának (Sztálinnak) jelentett. Mit számított egy-két ember, és egy-két emberi szív – a rendszernek működnie kellett. Míg Theremin, a Kék Madár másokról jelentett, addig az asszisztense, Julius Goldberg (szép név egy suttogónak) Thereminről jelentett. Kátya, Thereminné pedig Goldbergről jelentett. A lényeg, hogy mindenki tiszta maradjon a rendszer tekintetében.