Valamelyik este beültem az egyik mostanában nyílt kávéházba. Itt ebben a városban, ahol egykor volt az Európa és a Royal, a Transsylvánia és a Corso.
Valamelyik este beültem az egyik mostanában nyílt kávéházba. Itt ebben a városban, ahol egykor volt az Európa és a Royal, a Transsylvánia és a Corso. Azok valódi kávéházak voltak, persze, már sokadik utánzatban és újrarendezésben Párizs–Bécs–Budapest–Nagyvárad–Kolozsvár útvonalon jutottak el mihozzánk, de hozták a műfaj minden kellékét: márványasztalokat és élelmes bérlőt, gázlámpákat és hírlapokat olvasókerettel könnyűfából, fizetőpincért és korlátlan hitelt. Benépesítették csórók és újságírók, tanárok, ügyvédek, polgárok, skriblerek, kávéházi konrádok és kalandorok, nyüzsgő szerencsejátékosok, notórius kölcsönkérők, alvilágiak és bátor kékharisnyák.
Valahogy mindnek a híre túlélte önmagát, és soha senki nem tévesztette össze a vendéglőkkel, amelyek ugyancsak nevezetesek voltak konyhájuk, kertjük, cigányzenekaruk, kisfröccsük, zónapörköltjük révén. A tulajdonos nevét viselték, ahogy ma már szinte egyáltalán nem divat, mintha személytelen lenne manapság a vendéglátás, vagy a tulajdonosok szégyellik a gazdagságukat, üzleti érzéküket, semmitmondó nemzetközi nevek mögé rejtőznek, és olyan gyorsan tűnnek el, ahogy támadtak. Csak az igazán profik tartják magukat, akik értenek a hírveréshez, a hírnév megtartásához, akik tényleg visszavárják a kedves vendéget, akiknél a kínálat szintje egyenletes vagy mérsékelten emelkedő, észrevétlenül jobbul hónapról hónapra, ötletesebb, szélesebb. Ott vannak mindvégig a merülési szint fölött. Neveket, példákat sajnos nem hozhatok, mert az tiltott reklámtevékenység lenne.
Szóval ott ültem a kávéház-nosztalgiában, kávézóban, bárban, klubban, pubban vagy csehóban, teljesen mindegy, hogy minek nevezzük. Szépen be volt rendezve, formatervezett székekkel, öblösnek ígérkező bőrfotelekkel, asztalkákkal, rajta itallista, miegyebek, dohányozni tilos, és volt ablak, mely forgalmas utcára nyílt… és nem volt benne senki. Vagy másként fogalmazva, pontosabban, három órát is ültem benne, és rajtam valamint három beszélgetőtársamon kívül nem jött be senki. Csönd volt és hideg unalom, halk zene szólt – mindenképpen előnyére írható az agresszív trutymóval, elmebomlasztó rappel szemben –, de valahogy mégsem ébresztett bennem olyan hangulatot, irodalmi nosztalgiát, mint egyszer régen egy esős novemberi estén a New York Budapesten. Más hely volt, más viszonyok, más kor.
Jó, rám foghatják, hogy sznobériából írom a fentieket, de isten látja a lelkemet, távol áll tőlem ezúttal a fellengzés. Aztán hirtelen arra gondoltam, mit nem adott volna ezért egykor egy költő vagy annak készülő fiatal zsenijelölt a hatvanas években, amikor csak úgy zsibongtak a fiatal írótehetségek, amikor az irodalom valami hatalmas és mindenképpen meghódításra érdemes életforma volt, mit nem adott volna az a régi fiatalember egy efféle „cukiért”, ahol egész este egy fekete mellett ücsöröghetett, alkothatott volna barátaival vitatkozva az egzisztencializmuson, Sartre-on és „és más ily fontos emberi lomon” (J. A.). Betért volna valamelyik idősebb fickó, aki már letett az asztalra egy igazi regényt, igaz, nem fogadták el, lehetett volna szidni a fafejű cenzúrát és a vén trottyok önzését, a begyepesedett sztálinisták összeesküvését, elszívhattak volna két csomag kárpácot, persze csakis szentgyörgyit, mert a tirguzsiui maga volt merény a tüdőcserjék ellen. Versek lobbantak volna, U. Szilamonnak volt egy zseniális novellája egy lábatlan bokatáncosnőről, de Dalai Koppány ellopta, és a saját neve alatt jelentette meg az Utunkban…
És akkor arra gondoltam, papírt és tollat kérek – egyedül voltam, társaim maguk mögött kihűlt csészéket és a szétszaggatott, elnyomorított cukrostasakokat hagytak – lekottáznék néhány futó ötletet. De a felíró lány olcsó pixén kívül sajnos papír csak a mosdóban volt, a szalvéta tobzódott a színes reklámban, már egy haiku sem fért volna rá, és váratlanul megszólalt a telefonom. Az adótanácsadóm volt, hogy most volna 10 perce, ráérne megjavítani a konyhai tűzhelyet. Persze, mondtam, de jöjjön értem kocsival, mert nem érek haza tíz perc alatt. Lefékezett egy villogó terepjáró, melyet Ő vezetett. Azt kérdezte: Önnek milyen kocsija van? Látva őszülő szakállamat, kedvesen hozzátette: tata.
