Egy intézmény nyomjelző történetei

Újabb kötetünk*, amely az erdélyi magyar színészképzés 1962–1976 közötti időszakával foglalkozik, az első részben közölt tanulmányokban sajátos részterületeken igyekszik feltárni a felsőfokú művészképzés jellegzetességeit; az ezt követő második rész pedig a vizsgált időszak meghatározó tanáregyéniségeinek portréit tartalmazza. Ezúton mondunk köszönetet a kiadást támogató Communitas Alapítványnak.

 A Szerzők

 

Utak, erővonalak, találkozások

(részlet Kovács Levente tanulmányából)

A Stúdió évadzáró előadásai alkalmával a rektor és a tanszék által a magyar színházak vezetőivel rendszeresen szervezett találkozók történtek az intézet végzősei elhelyezésének biztosítása, valamint az esetleges beiskolázási számok távlatait befolyásoló tényezők (új állások létesítése, üresedések, nyugdíjazások) felmérése céljából. 

A találkozókra Szabó Lajos kezdeményezése révén került sor. Az egyes évadokat záró héten rendszeresen megjelent igazgatókkal érdemi tárgyalásokra, egyeztetésekre került sor. Esetenként a részt vevő társulatvezetők kifejthették opcióikat az egyes abszolvensek szerződtetésére vonatkozóan, valamint jelezték távlati igényeiket társulataik állományának alakításával kapcsolatban. A megbeszélésekről jegyzőkönyv nem készült. A megállapodások tiszteletben tartását a Szabó Lajos személyét övező tekintély biztosította. A résztvevők között megemlítendők: Bisztrai Mária, Dukász Anna, Sinka Károly, Csíky András, Ács Alajos, Kötő József és mások, esetenként irodalmi titkárok, vezető színészek. Ennek a hosszú éveken át működő gyakorlatnak két jelentőségét kell kiemelnünk: egyrészt ez volt az egyetlen – nem hivatalos, de rendszeres – fórum, ahol a magyar társulatok vezetői találkozhattak, másrészt ennek köszönhetően a Stúdió, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet bizonyos fokig az egész romániai magyar színjátszás helyzetére való rálátást is lehetővé tette, ezáltal is növelve az intézmény tekintélyét, befolyását. 

 

A féltő kritika nyelve

(részlet Csép Zoltán tanulmányából)

A Stúdió Színház előadásainak műsorát rendszeresen közli a Vörös Zászló, bemutató előadások előtt általában két-három nappal a premierrel kapcsolatos tájékoztató anyag jelenik meg. Ezeket az előadás-ismertető jellegű anyagokat az intézet tanárai írják. Túlnyomórészt Peris Teréz az, aki a beharangozókat írja, de Gergely Géza és a későbbiekben Kovács Levente is közöl bemutatóelőzeteseket. Ezeknek a beharangozóknak más volt a szerepe, mint manapság. A napjainkban írt bemutatókról szóló sajtóközlemények elsősorban az előadások stílusáról, az alkotók esztétikai megközelítéséről tájékoztatják a közönséget, arról, hogy milyen jellegű előadást fog látni a néző. A korabeli beharangozók nagyrészt a drámák cselekményének, történetének ismertetésére, valamint a szerző bemutatására korlátozódnak. Erre az lehet a magyarázat, hogy a nézőknek nem volt lehetősége olyan könnyen hozzáférni egy dráma szövegéhez (kortárs szöveghez még kevésbé), cselekményének megismeréséhez, mint ma, amikor ezt az internet nyújtotta lehetőségek is megengedik. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a korabeli szocialista-realista színrevitel fontos követelménye, hogy az előadás tükrözze a szerzőnek a szöveg mögé gondolt szándékát. A korabeli színjátszás erősen szövegközpontú, az előadás többi alkotóelemét a szövegnek rendelik alá.

 

Oral history a fényképek tükrében 

(részlet Balási András tanulmányából) 

A színház a „legélőbb” művészeti ág, s mint ilyen, a legkitettebb a teljes feledésnek. A vizsgált időszakot illetően (1946–1976) a romániai magyar kultúrában két tényező is megnehezíti a színháztörténeti kutatást-írást: az akkori – mindenféle szempontból – nehezebb kisebbségi lét és a kommunista diktatúra. A marosvásárhelyi színházi élet, a színházi produktum, melybe nem csupán az előadások tartoznak, hanem a két intézmény élete és működése is, melyek története nélkül aligha lehet múltunkról beszélni. Kutatásainkat tulajdonképpen az „utolsó órában” kezdtük és végezzük, hiszen a kezdetektől túl hosszú idő telt el a két intézmény életében. „Az oral history-kutatásoknak sajátos időbeli korlátot szab az emberélet lehetséges hossza, az a két-három nemzedéknyi, a rómaiak által saeculumnak hívott, nagyjából 80 esztendő, ami behatárolja egy ember és kora egyedi összefonódásának, tapasztalatainak, szociális-kulturális viszonyainak közvetlen megismerhetőségét. Ennek a saeculumnyi határidőnek a fele, nagyjából 40 esztendő ugyanilyen fontos határérték. Jan Assmann kiemelten fontosnak tartotta ezt az időtartamot, amikor a valamely történeti eseményt átélt, személyes emlékekkel bíró lehetséges tanúságtevők emlékeiket még megosztani készek és képesek a következő generációval” (Vértesi Lázár, 2004, Oral history. http://www.aetas.hu /2004-01/vertesi.pdf). Várható eredményeink révén a marosvásárhelyi színházi élet történetei – színháztörténeti hasznosulásukon kívül – beépülhetnek a magyar művészettörténetbe, és kiegészítő történetekként hasznosulhatnak a történelmi, szociológiai kutatásokban is.

 

Éghy Ghyssa tanári életműve

(részlet Lázok János tanulmányából) 

Visszaemlékező jegyzeteiben Éghy Ghyssa kicsit bővebben részletezi két külföldi útját a második világháború után: előbb 1967-ben, majd 1972 őszén, két évvel nyugdíjba vonulása előtt. Korát meghazudtoló nyitottsággal és maximális hatékonysággal használta ki az adódó lehetőségeket: 1967-ben Bécsben élő rokonsága és a bécsi Színművészeti Akadémia igazgatójának köszönhetően heteken át látogatta az intézmény Reinhardt-szemináriumát, az ennek keretében tartott improvizációs, mozgásművészeti és táncórákat. Az éppen ekkor zajló bécsi ünnepi hetek alkalmából, Giorgio Strehler rendezésében, egy commedia dell’arte stílusban játszott Pirandello-előadást is láthatott a vendégszereplő milánói Teatro Piccolo jóvoltából. 

Tanulmányúttal ért fel férjével tett második nyugat-európai útja is. A Bécsben és Göttingenben töltött napok után Éghy Ghyssa és férje célállomása Párizs volt. Olyan előadókat és előadásokat volt alkalma itt látni, amelyek mai napig nem halványuló értékei az európai színházi örökségnek: „voltam az amerikai La Mamma kísérleti színház Medea előadásán, amelyet részben görög, részben latin eredeti nyelven Euripides és Seneca szövegével adtak elő, csodálatos ének- és zenekísérettel. Marcel Marceau-t az akkor bemutatott legújabb műsorában volt szerencsém látni a zsúfolásig megtelt Théatre des Champs-Élysée-ben. És végül az Olympia színházban a világszerte sok vihart kavart Hair darabot […] nagyrészt az eredeti amerikai és angol szereplőkkel. Remek zenével és óriási fényhatásokkal”. (Jegyzetek, II. rész, 10. old.) 

 

A tréfamester. Tarr László portréja

(részlet Albert Mária tanulmányából)

A visszaemlékezések és interjúk, a kritikai anyag fényében egy olyan színészi-tanári attitűd körvonalazódik, mely a párbeszédes, rákérdezős, társas tanítás és tanulás keretei közé illeszkedik be. Ebben a felállásban a tanár nem a megkérdőjelezhetetlen tudás birtokosa vagy az értékelő autoritás képviselője, hanem segítő, tükörként működő társ, aki némileg hasonló helyzete miatt – hiszen ő is tanul és teljesít saját szerepeiben – a bizalom új dimenzióit kínálja. (…) Mivel egy szerep, a másik vagy a világ megismerése elég komplex feladat, a színész munkájának legfontosabb eszköze pedig önmaga, az önismeret lehet a fejlődés és alkotás irányítója. „Fontos az önismeret?”, kérdezi Tarr Lászlótól Nászta Katalin. És az egyszavas válaszokat adó, nehéz interjúalany itt bővebben válaszol: „Nagyon fontos lenne. Nagyon kevesen ismerjük magunkat. Egy színésznek tudnia kellene, mire képes, meddig tud belemenni egy szerep megformálásába, milyen eszközei vannak a szerep megközelítésére. Nem a szövegtanulásra gondolok, hanem hogy az agyba hogyan fészkelődik be a szerep”. (Tarr László: „Én nem szeretem a gyilkos hangulatot.” Lásd: Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai. Tinta Kiadó. Árkos, 2017. 197.)

Nevettető, elgondolkodtató, visszakérdező attitűdje nem őt világítja meg, hanem a kérdezőt, nézőt, tanítványt. Azért, hogy megismerje önmagát. 

 

Gergely Géza, a szelíd játékmester

(részlet Ungvári Zrínyi Ildikó tanulmányából)

Gergely Géza színház iránti érdeklődését mindig a szellemi izgalom, az újdonság bűvölete, a korszerűség iránti igény, illetve az autentikusság igénye alakította. Furcsa fintor, hogy már marosvásárhelyi diákként a kolozsvári rendezőképzés után sóvárog, meg is keresi az ottani tanárokat még kisdiákkorában, majd a sikeres felvételi után Kolozsvárra kerülve, a „boldog tervezések” időszakában azt is látja, hogy kissé ódivatú a képzés (egyébként hasonlóképpen nyilatkoztak erről kortársai), és hogy a színház mégis Vásárhelyen van: „az igazi eseményt életünkben a vásárhelyi vendégprofesszorok: Delly Ferenc, Kovács György, Tompa Miklós, Szabó Ernő érkezése jelentette. Már a repülőtársaság irodája előtt lestük őket, hogy aztán nyomban az intézetbe siessünk…” (Gergely Géza: Múló évek – feltörő emlékek. Színház, 1987/4: 34.) 

Majd negyedévesen leginkább a nagybányai csapattal való munkában leli örömét: velük, a „mindig újat akaró fogékony társulattal” (akkoriban még csak csapat, egy évvel később lettek Nagybányán valódi társulattá) „több érdekes, a Sztanyiszlavszkij-rendszer és a színpadi realizmus tágabb értelmezésének jegyében fogant kísérletet is végeztünk” – így emlékszik vissza hatvanévesen (u.o.). De nemcsak a pálya kezdetén, hanem később is folytatja ezt a kísérletezést: akkor, amikor a Sztanyiszlavszkij-színjátszás a színházi beszédnek szinte kötelező nyelvévé válik, az ő kísérletei más, olyan területekre vezetnek, amelyek a realista módszer perspektíváján és módszerein kívül esnek. Eleinte óvatos kísérletezés ez, de rendezéseiben egyre markánsabbá válik.

Összeállította: Lázok János

*A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei. 2. kötet. Szerk. Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó. UartPress, Marosvásárhely, 2018.