tablóképet készítenek, amelyre felkerülnek a tanári kar és a végzős diákok fényképei. Ezeket a tablóképeket kifüggesztik az iskola folyosójának falára, és mindaddig ott maradnak, amíg az évek során újonnan érettségiző diákok képei ki nem szorítják a régieket. Így járt a Marosvásárhelyi Tanítóképző Intézet 1947–48-ban végzett növendékeinek tablóképe is, amelyiken húsz tanár, két felügyelő és 48 érettségiző diák fényképe látható. Miután a Papiu líceumból kitessékeltek, a Református Kollégium adott otthont számunkra. Ott tanultunk, ott érettségiztünk, így hát a tablóképünk is a Kollégium falán díszelgett mindaddig, amíg divatba nem jött a „párhuzamosság”. Ezek után a mi képünknek ott már valóban nem maradt hely. Tudomást szerzett erről Siklódi Sándor volt osztálytársunk, aki akkor a szentgericei általános iskola igazgatója volt. Bejött Vásárhelyre, a tablóképet magával vitte, és kifüggesztette az ottani iskola folyosójának falára. Ott is díszelgett éveken át, mindaddig, amíg az igazgató nyugdíjba nem ment. Abban az időben történt egy tragikomikus eset, amit az igazgató mesélt el nekünk egyik érettségi találkozónk alkalmával:
– Tanfelügyelői látogatás volt az iskolában. A tanfelügyelő elvtárs be is ment egyik osztályba, hogy meghallgassa, ellenőrizze az illető tanítónő munkáját. Az óra megkezdése után úgy 6-7 perccel szaladt utánam a tanítónő, hogy menjek gyorsan, mert hívat a tanfelügyelő. Amikor beléptem az osztályterembe, a tanfelügyelő elvtárs a pódiumon állt, és intett, hogy menjek oda.
– Nézzen szembe az osztállyal, igazgató elvtárs. Mit lát?
Néztem, néztem az osztályt, de semmi különöset nem vettem észre.
– Tanuló diákokat, semmi egyebet!
– Nézzen végig a tanulókon még egyszer!
– Akkor sem látok semmi különöset.
– Neem? A pionírok nyakkendője milyen színű? Piros! És a blúzuk? Fehér? És a padok? Zöldek! Na látja. Tehát: piros, fehér, zöld! Ezeket a padokat nem szándékosan festette zöldre az igazgató elvtárs?
– Nem! – válaszoltam határozottan, dühömet visszafojtva. – Tudomásom szerint minden iskolában a padokat zöldre vagy barnára festették, amióta csak iskolapadok léteznek.
– Akkor maga miért nem festette barnára?
– Azért, mert előzőleg is zöldre voltak festve! Különben ez nem sovinizmus, nem irredentizmus és nem szimbóluma a magyar, az olasz vagy a mexikói nemzeti zászlónak. Ez egyszerűen csak a romániai pionírok egyenruhája – válaszoltam nem éppen barátságos hangnemben.
A tanfelügyelő elvtárs megvetően, gúnyosan rám nézett, összecsomagolta cuccait, és köszönés nélkül elviharzott. Aggódtam, mert azt hittem, hogy ezek az idióta kommunisták ebből bizony botrányt is csinálhatnak, és ez akár az állásomba is kerülhet. De végül is megúsztam annyival, hogy a padokat újra kellett festessem, mégpedig szép barnára.
Siklódi Sándor igazgató úr, amikor nyugdíjba ment, nem volt szíve otthagyni a tablóképet, és magával vitte Nyárádszeredába. Nagy bánatára azonban az ottani iskolában sem volt hely, így kollégájával, Récsei Istvánnal betették egy raktárba.
Egyik érettségi találkozónkat Nyárádszeredában tartottuk, és az ottani osztálytársak elvittek abba a bizonyos raktárba. Amikor kinyitották az ajtót, nagy meglepetésünkre a tablóképünkkel találtuk szembe magunkat, amelyiknek hollétéről addig semmit sem tudtunk.
Id. Szélyes Ferenc pár nap múlva behozta a képet Marosvásárhelyre, restauráltatta saját költségén (nem fogadta el a felajánlott hozzájárulásunkat), és elvitte Mikházára, a Csűrszínház szomszédságában álló több mint 100 esztendős családi ház ambitusába, ahol – bizonyára – végleges otthonra talált. Itt majd a népes unoka- és dédunokasereg ízlelgetheti a 48 tanító bácsi számukra teljesen ismeretlen nevét. De a kapu nyitva áll a Csűrszínház látogatói és mindenki számára az év bármelyik időszakában.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
