Egy elfeledett magyar örökségmentő

Bónis Johanna

1950–2006

Mennyivel természetesebb, lélekemelőbb volna köszönteni az élő Bónis Johannát a 75. születésnapján, mint szívszorongatóan emlékezni Rá az évforduló kapcsán. De az emberi sorsok alakulása nem irányítható. S mi túl korán elvesztettük Őt, aki felbecsülhetetlenül hasznos és értékes szolgálatot tett ennek a városnak, lakóinak, a magyar örökségnek, az utókornak.

Misztótfalu szülöttjeként 1969-ben került Marosvásárhelyre, az itteni Pedagógiai Főiskola történelem-földrajz szakán végzett 1972-ben, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett történészoklevelet 1976-ban. Közel háromévi tanárkodást követően 1978-tól versenyvizsgával lett a Maros Megyei Múzeum muzeológusa.

Saját vallomása szerint úgy érezte, végre valóra válthatja álmait, mert középkorosként nem kell engedményeket tennie a napi politika kényszereinek, hiszen Erdély középkori élete, a céhes élet, a kézművesség története akkoriban furcsa módon elkerülte a közgondolkodás irányítóinak figyelmét. 

Miután kiderült, hogy a múzeum gyűjteményének sok olyan értéke van, amelyet mindenképpen meg kell menteni, elkezdett foglalkozni a Székelyföldi Iparmúzeum gyűjteményéből maradt tárgyakkal, különösen a múzeum udvarának barakkjába bezsúfolt céhes emlékekkel, de a falnak döntött, festett üvegablakokkal is, amelyek a Városháza tanácstermének gyönyörű ékei voltak egykor, a diktatórikus rend vezetői, képviselői által mind-mind beleltározatlanul kárhoztatva az enyészetnek. Visszafordíthatatlan romlásukat meggátolandó, fakereteket készíttetett ez utóbbiaknak (az akkori igazgató, Dragomán Pál segítségével), hogy beláthatatlan időre szóló tárolásuk és mozgatásuk során megóvhatók legyenek. Így menekült meg a megsemmisüléstől Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Deák Ferenc üvegre megörökített színes arcképe, majd Ferenc József egész alakos képe is, amelynek megmaradt darabjait élete utolsó hónapjaiban, 2006-ban már az intézmény igazgatójaként tárt fel, kerített elő a Kultúrpalota pincéjéből, megrongált állapotban, s amelyek mára, az értő restaurálásukat követően, visszakerültek eredeti helyükre.

Ugyanilyen mély alázattal és nagy szakértelemmel viselte gondját azoknak a magyar szecessziós díszítőelemeknek, épülettartozékoknak – a székelyek két jelképe, a nap és a hold, a magyar királyi címer, a Rákóczi-címer, Bethlen Gábor, Borsos Tamás, Gecse Dániel címerei, Sidló Ferenc koronázási domborműve és számtalan más, kisebb remekmű –, amelyeket közvetlenül Trianon után, a második világháborút követően, majd 1962-ben (amikor a Városházába beköltözött a tartományi pártbizottság) eltávolítottak Marosvásárhely csodálatos, szimbolikus épületeiről, s amelyek a későbbi restaurálások során visszakerülhettek eredeti helyükre, visszaállítva, sőt tovább növelve a két, világviszonylatban is páratlan épület értékét.

Úgy vélem, az utóbbi időben méltatlanul merült feledésbe munkássága, amely nem csak a fentebb említettekben merült ki, hiszen számos kiállítást is szervezett – többek között Marosvásárhely első helytörténeti kiállítását a vár kapubástyájában –, könyvet írt, tanulmányokat, népszerűsítő cikkeket közölt, igyekezett közkinccsé tenni kutatásainak eredményeit.

Az egykori Mentor Kiadó vezetőjeként, műveinek kiadójaként a 2000-es években szinte folyamatos szakmai kapcsolatban voltam Johannával. Végtelenül tiszteltem mindenkori tiszta, nyitottságot tükröző tekintetét, hozzáértését, rátermettségét, elkötelezettségét, teljes odaadását, a magyarság ügyéhez való feltételek nélküli hozzáállását, szerénységét. Ezért is rendített meg olyan mélyen 2006 augusztusában a hír, amikor megtudtam, hogy elragadta Őt közülünk a gyógyíthatatlan kór, miközben Pécsett, egy magyar történészkonferencián éppen az általa írt egyik kiváló tanulmány került ismertetésre.

Úgy vélem, illő volna, ha a város, amelynek egykori értékeit megmentette az enyészettől, hozzájárulva ahhoz, hogy újra közkinccsé váljanak, időnként megemlékezne Bónis Johanna életéről és munkásságáról. Én magam egy jó évtizede sírjának önként felvállalt gondozásával próbálom leróni az iránta érzett tiszteletemet, a részemről elvárható és elfogadható kegyeletet.