Egy élet az erdélyi irodalomért

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Kuti Márta szerkesztővel, tipográfussal

– Egy vallomással kezdem: a napokban került kezembe 2010-ben megjelent Írásnyomok című kötete, amely közel hetven, jól megszerkesztett, fordulatokban gazdag, igényes nyelviséggel gondozott írást tartalmaz. Olyanok ezek, mint az őszi almák, amelyeket – mielőtt gyümölcskosárba tennénk – jól megválogatunk, letörölünk, és vigyázunk, hogy szépen illeszkedjenek egymás mellé. Milyen szempont szerint válogatta fölöttébb érdekes, értékes anyagát?

– Kezdjem az elején. A filológiát Kolozsváron végeztem. Balogh Edgárnál, a neves publicistánál írtam államvizsga-dolgozatomat publicisztikából az Erdélyi Helikonról. Ez meghatározta egész életemet, az irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzszilvanizmushoz való viszonyomat. A ’89-es fordulat előtt mint az Igaz Szó korrektora, majd kép- és tördelőszerkesztője az erdélyi irodalom legjelesebb alakjaival kerültem kapcsolatba, hisz kézirataikat gondoztam. Ott tanultam meg, hogy csak a minőség, a jól megszerkesztett írás érdemel nyomdafestéket. Különösen Jánosházy Györgytől meg Székely Jánostól tanultam sokat. Amikor elkezdtem publicisztikát és előszót írni, könyveket szerkeszteni, nyilván ezek a szempontok érvényesültek saját írásaimban is. Aztán amikor már összegyűlt annyi anyag, hogy egy könyv lehetett belőle, kiválogattam a legjavát, s így megszületett az Írásnyomok.

– A kötet bevezetőjében olvasom: a jó író igényli a jó szerkesztőt. Fenntartja, hogy egy nagy író kötetét is meg kell szerkeszteni, a szöveget gondozni kell, a hibákat korrigálni kell? Melyik erdélyi nagy írónak szerkesztette, gondozta a kötetét, s mindig büszke arra, hogy részese lehetett könyve sikerének?

– A legbüszkébb a legutolsóra vagyok. Az idén jelent meg báró Kemény Jánosné Augusta Paton Önéletrajzi emlékezések című írása a budapesti Szépmíves Kiadónál. Nemcsak nyelvi lektora voltam a könyvnek, de én ástam elő az évek óta a számítógépemben szunnyadó szöveget, és küldtem el Medgyessy Évának, a Várvédő szerkesztőjének, hogy beszélje meg az ott élő örökösökkel a kiadást. Bár én is találtam itt két kiadót is, Kovács Attila Zoltán, a Szépmíves vezetője azonnal lecsapott rá, alaposan utánajárt a szövegben felmerülő problémáknak, kiválóan megszerkesztette, s novemberben már meg is jelent a könyv gazdag képanyaggal. De hogy a kérdés első felére is válaszoljak: igen, a nagy, jeles íróknak is szükségük van, és igénylik is a jó szerkesztőt. Ha Sütő Andrásra, Panek Zoltánra vagy Székely Jánosra gondolok csak, akiknek sűrűn jelent meg szövege az Igaz Szóban, mind megköszönték a munkámat, és igényelték, mert megbíztak szigorú szememben. Székely János dedikációként ezt írta Egy rögeszme genezise című könyvébe: „Kuti Mártának köszönettel sok vesződségéért a Protestánsokkal – és különben is. Székely János”. Úgy vélem, ez elég bizonyíték. A megszerkesztetlen könyv csak egy halom betűszemét. Sajnos, manapság sok van belőle.

– Apropó szerkesztés, 2008-ig dolgozott a Mentor Kiadónál mint szerkesztő, tipográfus, korrektor, amikor első ízben jelent meg Erdélyben a teljes, a több mint harminckötetes Wass Albert-életműsorozat. Mire emlékszik azokból az évekből?

– Először csak a Farkasvermet meg a Kard és kaszát adtuk ki, amelyek igen sikeresek voltak. Sorozat akkor lett belőle, amikor fiai felajánlották a Mentor Kiadónak az egész életművet. Az üzleti szempontok diktálták, hogy sorozat lett belőle. Így került Wass Albert piedesztálra, s lett az erdélyi irodalom és a Helikon nagy írójává. Holott igen kevés köze volt az Erdélyi Helikonhoz, az erdélyi írók parlamentjébe, ahogy a Helikon-találkozókat nevezték, az utolsók közt került be, lévén még igen fiatal. Ha jól tudom, egyetlen vécsi Helikon-összejövetelen vett részt, mert ahogy Augusta néni emlékiratából is kiderül, 1938-ban tartották az utolsó összejövetelt Vécsen. A fasizmus erősödésével Kemény János, aki pacifista, humanista ember volt, ezt nehezen viselte, s mivel akadtak írók, akik a korabeli politikai kurzus hívei lettek, nem kívánta a találkozást. Kolozsváron még összegyűltek vagy kétszer. Ehelyett zsidókat mentett, zsidó színházat alapított a kirekesztett zsidóságnak. Kovács György, a nagy színész neki köszönhette életét, és a háború után az ő hívására jött haza svájci emigrációjából a Székely Színházhoz. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy kiadtuk például Bözödi György Székely bánja című művét, Balázs Ferenc néhány művét, Molter Károly munkáinak egy részét, a Zord Idő antológiát, Bolyai Farkas drámáit, Berde Mária Vásárhelyről szóló regényét, a Szentségvivőket vagy Osvát Kálmán könyvritkaságszámba menő Erdélyi lexikonát. Bennem ezek maradtak meg leginkább. 

– Magyar nyelv és irodalom szakot végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, többek közt Farkas Árpádnak, Magyari Lajosnak, Molnos Lajosnak, Rohonyi Zoltánnak volt az évfolyamtársa. Ez volt az ún. „zseni” évfolyam, ahogyan a nyelvészeti katedrán aposztrofálták. Milyen volt a hangulat akkor a magyar diákok körében, és egyáltalán Kolozsváron?

– Az első év, az otthonról való elszakadás miatt, nehéz volt. De aztán ráéreztem a diákélet szépségeire, s beleszerettem Kolozsvárba. Az évfolyamunkon, mint a felsorolásból is kiderül, igen kiváló kollégáim voltak, akik akkoriban bontogatták írói, költői szárnyukat. Persze, büszkék voltunk rájuk, és abajgattuk őket. Ott volt a Gaál Gábor irodalmi kör, amelyet Bodor Pál vezetett, s ahol felolvasták verseiket. Mindig parázs vita volt. Bennem két vers maradt meg abból a korból: Farkas Árpád Simogató és Király László Vadásztánc című verse. Különösen ez utóbbi remekmű, ezt a címet adta első, a Forrás sorozatban megjelent kötetének is. Egyébként ő is évfolyamtárs volt, csak az orosz-magyar szakon. A színjátszó csoport megalakulása negyedéven még jobban összekovácsolta a társaságot, s az alsóbb éveseket is bevonzotta. Aztán színházba, operába jártunk, s kocsmába persze, ahol nagy dumapartik közben a világot akartuk megváltani. Utolsó éven keményítettek be, amikor Farkas Árpi és Király Laci lakásán, ahol együtt laktak elválaszthatatlan barátként, megjelent a szeku. Házkutatást tartottak. Mi, többiek, barátok, kollégák, a körmünket rágva izgultunk értük, meg azért, hogy ki a következő. Megúsztuk. 

– Hova kapta kinevezését az egyetem elvégzésekor, azaz: a megbízatást, hogy szép magyar szóra tanítsa a kis nebulókat? 

– A kinevezést Márkodba, egy Felső-Nyárád menti faluba kaptam. Én voltam az első egyetemet végzett tanár a falu életében. Rögtön a nyolcadik osztályt sózták a nyakamba. Osztályfőnök lettem. Sosem volt különösebb problémám sem a diákokkal, sem a szülőkkel. Jó osztályfőnökhöz illően végiglátogattam a családokat. 

– Márkodból 1968-ban Csíkszeredába került, amikor az újonnan megalakult megyék székhelyén beindultak a megyei lapok. 

– Igen, ’68 februárjában befejeződött a megyésítés, felszámolták az autonóm tartományt, márciusban, a tavaszi vakációban nagy merészen, nem egészen két év után, otthagytam a tanügyet, és elindultam Csíkba, a frissen megjelent Hargitához újságot írni. Sokan jöttek. Felvettek mindenkit próbaidőre. Ott volt Ferencz Zsuzsa barátnőm is, aki prózaíró volt. A vezetőséget Bukarestből, az Előrétől importálta gazdánk, a megyei pártbizottság. A főszerkesztő Albert Antal, helyettese Kolozsi Máron, vezető szerkesztő Hecser Zoltán volt. Pünkösdi királyság volt az ottlétünk. Járogattunk terepre, de érdemi munkát nem nagyon bíztak ránk, nőkre. Így aztán két hónap után a főnök közölte velünk, hogy nem tart igényt ránk. 

– Még az év augusztusában került Marosvásárhelyre, az Igaz Szó című szépirodalmi laphoz. 

– Tulajdonképpen már július utolsó hetében kenyérbe estem az Igaz Szónál. Nem akartam visszamenni a tanügybe, így aztán kaptam az alkalmon, amikor Varró Ilona jelezte és biztatott is, hogy menjek be az Igaz Szóhoz, mert megüresedett a korrektori állás. Ilonát a Hargitától ismertem. Ő volt a korrektoruk Vásárhelyen, mert akkor még itt nyomták a lapot. Bementem hát, az Új Élet riportere, Szekernyés Laci kísértében, aki átadott Nagy Pálnak. Ő kifaggatott, ki fia-borja vagyok, s ki ajánlotta nekem, hogy ide jöjjek. Mondtam, hogy Varró Ilona. Közölte a káderezés eredményét Hajdu Győzővel, aki azt mondta, tegnapra jöjjek. 

– Milyen volt a hangulat az Igaz Szónál akkor, amikor a hírhedt Hajdu Győző vezette a lapot, s jórészt egy személynek az arcélpolitikája érvényesült?

– Frissen bekerült taknyosként se köpni, se nyelni nem tudtam, hogy ilyen jeles emberek vesznek körül. Azt érzékeltem, hogy itt nincs amolyan egymás nyakába borulós hangulat, mindenki végzi a munkáját. Hogy Hajdu Győző személye meghatározó volt, az tény, de azért szeretném hangsúlyozni, hogy a mi vezetőnk és irányítónk a párt volt, s annak cenzúrája, azt pedig Hajdu Győző híven szolgálta. De azért arra is volt gondja, hogy a lapban igazi irodalom jelenjen meg. Én azt szoktam mondani, és vallom is annyi ott eltöltött évtized után, hogy az Igaz Szó a romániai magyar írók folyóirata volt. Különösen ’68-tól. 

– Volt-e a lapnál azokban az években valaki, aki szembe mert szállni H. Gy. önkényes döntéseivel, s ha igen, milyen retorzió következett?

– H. Gy. nem volt diktátor, csak karrierista, ennek érdekében mindenre képes, de az szinte az elviselhetetlenségig. Híven szolgálta a rendszert. Ám értett a szerkesztéshez. Kiváló szimata volt bevonzani a laphoz a legjobb írókat, mint Bajor Andor, Sütő Andás, Bözödi György, Fodor Sándor, Panek Zoltán, Lászlóffy Aladár és Csaba, Páskándi Géza, Király László, Szilágyi Domokos, Magyari Lajos, Kányádi Sándor, Kós Károly, Székely János stb. – csak így kapásból. Mind fontos műveiket adták a lapnak. Bár nem szerették Hajdut, tudták, hogy ő afféle szükséges rossz, néha viták is kialakultak, de retorzióról nincs tudomásom. Én csak szerkesztőségi gyűléseken ültem együtt a szerkesztő kollégákkal, ott elég gyakran letolta a társaságot. Sátánné és én a nyomdával való kapcsolattartásban ténykedtünk, s nehéz volt kiimádkozni tőlük, hogy idejében jelentessük meg a lapot. Hogy személyes nézeteltérése kivel volt, és mi, azt nem tudom. Olyan volt, hogy a rovatvezetők kiálltak egy-egy írásért, volt amikor sikerült kiharcolni a közlést, volt, hogy nem. 

– Nagy helikonista íróink voltak, egy részüket azonban, sajnos, elfelejtettük. Kire kellene jobban emlékeznünk, és virágot vinnünk sírjára minden évben születése napján?

– Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fókuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra is, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra tájainkon. Elsősorban a nőírók, Berde Mária vagy Gulácsy Irén, Szentmihályiné Szabó Magda, akikről kevés szó esik. Az idén Berde Máriának, a Helikon ötletgazdájának kettős évfordulója van, születése és halála időpontja is kerek (Kackó, 1889. február 5. – Kolozsvár, 1949. február 20.). Aztán nem beszélünk Kuncz Aladárról vagy a vásárhelyi Molter Károlyról és Gagyi Lászlóról, Kemény Jánosnak még emléktáblája sincs Marosvásárhelyen. És sorolhatnám a hosszú névsort. Sokan itthon maradtak, és munkálkodtak az erdélyi kultúráért a nehéz időkben.

– Jó pár évvel ezelőtt Ön a Népújságban sorozatban közölte Kincsünk: a szó című érdekes, humorral fűszerezett, a magyar nyelv szókincsének gazdagságát, érdekességeit bemutató rövid nyelvi publicisztikai írásait. Mi sarkallta arra, hogy a szókincsről írjon? 

– Történt, hogy 2006-ban sikerült megvásárolnom Pesten az Etimológiai szótárt (Tinta Kiadó). Nagyobb élvezettel böngésztem, mint akármilyen szépirodalmi alkotást. Régóta vágytam rá. Hihetetlenül érdekes olvasmány szavaink eredetéről, alakulásáról, életéről olvasni. Ezt népszerűsíteni kellene, gondoltam, mégpedig úgy, hogy élvezetes olvasmány legyen. És sikerült. Hatvan cikket írtam, aztán rájöttem, egy könyvecske kitelne belőle. Szabó Csaba, a kolozsvári Fehér Holló sorozat szerkesztője aztán ki is adta a Világhírnév Kiadónál. Kolozsváron Egyed Emese költő, egyetemi tanár mutatta be, és nagy elismeréssel beszélt róla. „Ritka manapság az olyan ember, aki a lexikonok világában nemcsak otthonosan, de kedvvel is barangol, de azoké még ritkább, akik a szófejtés nehézkes folyamatát olyan játékosan tárják a szóra szomjas hallgatóság elé, mint azt Kuti Márta teszi” – mondta a népszerű költő és egyetemi oktató. Hozzátette: „Amennyiben tematikus könyvespolcon keresne helyet a kis kötetnek, Kosztolányi és a kolozsvári nyelvész-kutató Murádin László közé tenné a könyvet” – idézte Szabó Csaba Egyed Emesét (Kincses szófejtés Kolozsváron és Marosvásárhelyen). Ez nagy megtiszteltetés volt. Nem mindennap emlegetik az ember nevét egy napon ilyen jeles írókkal. Aztán a vásárhelyi rádióba is beolvastam, és hosszú ideig ment a sorozat, ismétléssel is. A sógorom azt mondta, érdekesebb, mint egy krimi.

– Több könyve és összeállítása jelent meg az utóbbi években (Osvát Kálmán: Motívumok, 2000; 101 vers Marosvásárhelyről, 2005; Írásnyomok, 2010; Kincsünk: a szó, 2013; Zord Idő (1919-1921) antológia, 1998; megszerkesztett, sajtó alá rendezett több mint 100 kötetet. Melyikre emlékszik a legszívesebben? Min dolgozik jelenleg; készül megírni emlékeit?

– Most állítottam össze és küldtem el a kiadónak harmadik kötetemet, Írók, relikviák, emlékek a címe. Az elmúlt kb. tíz év írásait, meg a ’70–80-as években a szerkesztőségi életről készített rövid feljegyzéseimet tartalmazza. Úgy állítottam össze a könyvet, hogy némileg emlékeket is felidézzen, tehát emlékirat helyett is szolgáljon. Ami, aki fontos volt számomra, ott megtalálható. Jelenleg folytatom tovább a Híres erdélyi magyarok sorozatomat a Népújságban. Aztán ki tudja? Mindig akad egy-egy felkérés, amit nehezen tudok visszautasítani. Hogy melyik könyvemet szeretem a legjobban? Nehéz erre válaszolni. A Zord Idő antológia már a ’70-es években elkészült, a Kriterionnál volt, de sose fért bele a kiadói tervbe, aztán kiadtuk a Mentornál, amelynek én is részvényese voltam. Nagy munka volt az összeállítása. Ott és akkor megszerettem a lap felelős szerkesztőjét, Osvát Kálmánt, az éles szemű publicistát. S mivel életében nem jelent meg soha egy reprezentatív könyve, úgy döntöttem, eljött az idő. Beültem a könyvtárba, és kibogarásztam a Zord Időn kívül más kiadott lapjait, készítettem egy válogatást, s a Románia felfedezése című útikönyvét, ami hihetetlenül érdekes adalék a mai romániai helyzet megértéséhez is, egy kötetbe szerkesztettem. Ezért a könyvért megkaptam a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) különdíját. Berde Mária Szentségvivők című regénye is mostohagyermeke volt a könyvkiadásnak, pedig az impériumváltás utáni világot, Marosvásárhely irodalmi, kulturális életét dolgozza fel, Osvát és lapjának története adta az alapot hozzá. Kulcsregény, aki ismeri a korabeli Vásárhely vezető értelmiségét, könnyen rájuk ismer. A kortársak közül többek között Egyed Emese néhány verseskötetét szerkesztettem. Az első a Madárcsontú versek (Mentor, Marosvásárhely, 1993), a reveláció erejével hatott rám. Végre igazi szép, engem megérintő verseket olvashattam. De mindet szerettem. A Három dió című, gyermekverseket (Mentor, Marosvásárhely, 1997) tartalmazó kötetét a kislányom annyira szerette, hogy néhány verset kívülről is megtanult. Balázs Ferenc szerelmes leveleskönyve, Mesék, amiket neked írtam (Mentor, 2007) szintén élmény volt, és nagyon szép kiadvány lett. Az utolsó, amit a Mentornak szerkesztettem, a szívem egyik csücske, Jókai Mór Egy az Isten (Mentor, 2008) című regénye volt, amelyhez utószót is írtam. Első része Rómában történik, a második Torockóról és az unitáriusokról szól, arról, hogyan menekült meg a község 1849-ben a románok dúlásától. Jókait nagyon megérintette Torockó népe és az unitárius vallás. Mondom ezt a vallás- és lelkiismereti szabadság kihirdetésének 451. évében.

– Fiatal diákként aktív tagja volt az egyetem filológia karán alakult diákszínjátszó csoportnak. 1965-ben előadták Bolyai Farkas A párisi per című szomorújátékát. Milyen darabban játszott még azokban az években?

– Elsőéves koromban is működtek a színjátszók. Sok magyar szakos a színiről jött át a felsőbb évesek közül, mert onnan eltanácsolták első év után. Akkor épp Molière Tudós nők című vígjátékát próbálták. Én is eljártam a próbákra, súgó lettem, s másodszereposztásban megkaptam a női főszerepet. Az előadást Szabó József Odzsa, a magyar színház jó nevű rendezője rendezte, akitől nagyon sokat tanultam a színházról, kortárs költészetről. Néha verset is mondtam, felolvastam, mert első éven, a beszédteszten kiderült, hogy ebben én vagyok a legjobb az évfolyamon. De az igazi nagy áttörés a Bolyai-darab bemutatása volt. Először is azért, mert ősbemutató volt. Soha nem játszták addig, s azóta sem. Márton János, a kolozsvári színház jeles színésze rendezte. Az akkor még diák Vass Tamás kitűnő grafikus tervezte a díszletet. Elnyertünk vele minden lehetséges díjat az egyetemi versenyeken, én személy szerint az alakításommal a tartományi és országos szakaszon is első díjat kaptam. Vásárhelyen is vendégszerepeltünk 1965 őszén a Stúdió-teremben. Mindkét előadásunknak nagy sikere volt. Tanáraim, Balogh Edgár, Jancsó Elemér biztattak, hogy a színpadon lenne a helyem… Fontolgattam is, még Kovács Györgyhöz is elmentem tanácsért. Végül mégis korrektor, szerkesztő, tipográfus és publicista lettem.

– Milyen elismerésben és kitüntetésben részesült élete folyamán?

– Említettem már a diákszínjátszóknál elért sikereimet, meg a MÚRE-különdíjat. Öt éven át a kövesdombi unitárius egyházközségnél szerveztem a Csütörtöki társalgó című heti találkozókat, ahol gyakori vendég volt a Bölöni Domokos vezette Súrlott Grádics irodalmi kör is, meghívtam jeles embereket beszélgetésekre, meg aztán újságíróként publicisztikai írásaimban városunk s a magyar közösség érdekeiért emeltem szót. 2015-ben a Maros megyei EMKE tüntetett ki: „Kuti Márta részére a magyar közösségért végzett munkája elismeréseként” – ahogy írja az üvegplaketten.