„Egy egyenesebb gerincű nemzedékben bízom”

Beszélgetés Vidnyánszky Attilával

Egy igazán megrázó, a kortárs darabok között ritka tematikával rendelkező előadást mutattak be szombaton a Spectrum Színházban. A Döbrentei Sarolta által jegyzett, Sára asszony címet viselő produkció további érdekessége, hogy a budapesti Nemzeti Színházzal közös koprodukcióban készült, az előadásban egyaránt fellépnek a fővárosi teátrum és a marosvásárhelyi magánszínház művészei, rendezőjeként pedig Vidnyánszky Attilát, a budapesti Nemzeti Színház vezérigazgatóját üdvözölhetjük. A budapesti ősbemutatót követő vásárhelyi premier előtt két nappal a kisebbségi származású, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendezővel, igazgatóval beszélgettünk a bemutatandó darabról, vele kapcsolatosan pedig a tegnap és ma színházáról az elszakított részeken és Magyarországon egyaránt.

– Ön ugyanúgy kisebbségi környezetből származik, mint mi, a kárpátaljai Beregszász is ugyanúgy fele-fele arányban lakott a többségi és kisebbségi nemzet által, mint Marosvásárhely. Onnan érkezve hogyan látja, van különbség a jelenkori magyarországi színjátszás és a kisebbségi, mondjuk épp az erdélyi színház, illetve színjátszási módok között?

– Ez egy nagyon összetett kérdés, de ha röviden kell válaszolni, akkor két dolgot hangsúlyoznék. Az egyik a színházi nyelvből adódó különbség. Ahol egy nemzet egy másikkal él együtt, ott a kulturális hatás jól kitapintható: az erdélyire a román, a kárpátaljaira a szláv, a délvidékire a szerb, a horvát színjátszás is hatott. A szellemiség szempontjából még sokrétűbb a kérdés, mert ha csak a nemzeti elkötelezettséget tekintjük, ahogyan Magyarországon belül, úgy a külhoni területeken is létezik azt fölvállaló vagy azt éppen teljességgel háttérbe szorító színház is.

– Az elmúlt pár évben történt egy paradigmaváltás-szerű dolog. Elindult Magyarországon egy folyamat, ami aztán ide is átgyűrűzött, és amelynek köszönhetően az addig egyeduralkodó nézetek és azok színházi leképeződése megváltozott, illetve folyamatosan változik. Mennyire hatott ez a magyarországi színjátszásra?

– Nagyon.

– Voltak dolgok, amiket azelőtt nem lehetett kimondani, és most ki lehet?

– Igen, és sokkal szabadabb lett a színházi világ attól, hogy nem kell mindenáron egy irányba igazodni. Én végképp amellett vagyok, hogy ne igazodjon senki sehova, hanem szíve és hite szerint alkosson szabadon. Rendkívüli a színházakban a mennyiségi termelés – ebben világviszonylatban is egyedülállók vagyunk, és büszkék lehetünk rá, hogy ilyen sok színház működik –, ám ennek ellenére kevés kiemelkedő, korszakos produkció született az utóbbi évtizedekben. Ennek az okát többek között abban látom, hogy ez a borzasztó és egyfelé húzó megfelelési kényszer a képzési rendszerbe is belekódolódott, és ez örökítődött át generációról generációkra, és az alkotóknak aztán érvényesülésük érdekében meg kell felelniük igazgatók, rendezők, fesztiválszervezők, pályázati kuratóriumok, kritikusok esztétikai és ideológiai elvárásainak. Ez megköt, ez begörcsöltet, ez béklyó. Ennek isszuk a levét már több évtizede. Most szabadabb a magyar színház, ezt határozottan állítom. Egy egyenesebb gerincű nemzedékben bízom, amely már jelen van, és a szárnyait bontogatja. Őket kell segíteni, hogy a szabadságukat megőrizhessék…

– Gondolom, hogy ezen körülmények között a Nemzeti Színház szerepe is újra kihangsúlyozódik, avagy újra megtalálja eredeti rendeltetését. Mi most a szerepe a budapesti, úgymond nagybetűs Nemzeti Színháznak, és mi lenne a szerepe a kisebbségi közösségben létező nemzeti színházaknak?

– A Nemzetinek lényegét tekintve mindig ugyanaz volt a szerepe és a feladata az 1837-es alapításkor és most, 2019-ben is. A Nemzeti a nemzet színháza, egy önmagán túlmutató spirituális hely, amely a kultúrát bartóki, kodályi módon értelmezi, vagyis egyszerre nemzeti és nemzetközi, merít a hagyományból és korszerű, mindig újra- és újraértelmezi önmagát és viszonyát ahhoz a közösséghez, amelynek vezető intézménye. Hitet, erőt kell sugározzon és adjon a hétköznapokhoz, segítenie kell megélni azokat. A színháznak nem csupán nyomorúságos, gyarló voltunkkal kell önmagunkat szembesítenie. A német színház erőteljes hatására az utóbbiról szólt az elmúlt harminc év. Ha ennek a kizárólagossága a trend, akkor ez káros. Ennek a színházi felfogásnak is van létjogosultsága, de másfajtának is. Esztétikáját tekintve mára úgy tűnik, ez az irány kifulladt. Arról pedig, hogy ez a világlátás mennyire járult hozzá ahhoz, hogy egy-egy nemzeti közösség kulturálisan és mentálisan is gazdagodjon, épüljön, nagyon sokat lehetne beszélni.

– Gondolom, ennek a változási és változtatási igénynek is tudható be, hogy a budapesti Nemzeti az utóbbi pár évben sokkal többet jár az elszakított területekre. Ez tudatos szerepvállalása a színháznak?

– Egyértelműen. Évente 20-30 alkalommal kelünk útra különböző produkcióinkkal, a Vitéz lélek című előadásunkkal az elmúlt években bejártuk az egész Kárpát-medencét. Csíksomlyón 25 ezer néző előtt játszottuk a Csíksomlyói passiónkat. A Nemzetiben fogadunk külhoni színházakat, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozónkon (MITEM) pedig az elmúlt öt évben Erdélyből a sepsiszentgyörgyi, a szatmárnémeti, a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi teátrum, Szerbiából az újvidéki magyar társulat is vendégszerepelt már, idén a komáromi színház érkezik Szlovákiából. Keressük a koprodukciók lehetőségét is – mint ahogyan ez a Sára asszony esetében a vásárhelyi Spectrum Színházzal meg is valósult. Ma a budapesti Nemzeti Színháznak ez a tevékenysége – vagyis a külhoni területekkel való kapcsolattartás – az egyik alapfeladata. Abban, hogy ezt így gondolom, és hogy megpróbáljuk ezt a szellemiséget egy olyan nagy intézmény, mint a Nemzeti mindennapi működésében érvényre juttatni, nagy szerepet játszik, hogy Beregszászban kezdtem el a színházi működésemet. Valamikor a ’90-es évek közepén, amikor a mi kis történetünk ott Kárpátalján elkezdődött, azt nyilatkoztam egy interjúban, hogy én elsősorban színházat akarok csinálni. Ma már szégyellem ezeket a szavaimat. Évek teltek el, amíg megértettem, hogy számunkra nem a színházcsinálás csupán a cél. Ez egy eszköz, amellyel azt a kis közösséget szolgálhatjuk, amelyből származunk, amely eltart bennünket. Amikor ezt megértettük, értelmet nyert a sok szenvedés is, amivel azok között a nyomorúságos körülmények között dolgoztunk úgy, hogy eközben nem tettünk engedményeket a művészi elképzeléseinkből. Beckett, T. S. Eliot, Boccaccio, Csehov, Shakespeare, Illyés Gyula és Juhász Ferenc műveit játszottuk, mi neveltük ki a saját közönségünket. Megértettük, hogy ezzel tudjuk építeni és erősíteni a közösségünket, azokat, akik ott maradnak a szülőföldjükön. Én eljöttem, de a felelősségem a Nemzeti igazgatójaként még nagyobb.

– Mindez jó rávezetés a Sára asszonnyal kapcsolatos kérdéskörre is. A színpadra alkalmazás motivációja nem pont ez volt? Annak megmutatása, hogy a sorozatos tragédiákkal is elbíró, azokon felülemelkedő és magát nem hagyó pozitív akaratosság eredményeként megszületik a remény és még annál is több? Ez akár egy szimbólum is lehetne.

– Nyilván az is. Azoknak a sorscsapásoknak a legtöbbjét, amelyet a nemzetünk elszenvedett, valószínűleg meg is érdemeltük. De ezeknek köszönhetően kialakult bennünk az a képesség, hogy újra és újra felálljunk, és nekilássunk az építkezésnek, a gyarapodásban reménykedve. Amikor 2013-ben átvettem a Nemzeti vezetését, a nyitóelőadás éppen ezért Tamási Áron példázata, a Vitéz lélek volt, amely az első világégés utáni újrakezdésről szól. A Sára asszony is ezt példázza. Egy kis faluban vagyunk, a 19. század elején, ahol egy házaspár sorra veszíti el a gyerekeit, hét temetésen vannak már túl, amikor újra születik egy gyerekük. Ám ebben a családban a születés nem az öröm, hanem a gyász eljövetelét jelenti. A darab arról szól, miként lehetséges ennyi fájdalom és szenvedés feldolgozása, hogyan tud két ember, férj és feleség kitartani egymás mellett, miként tér vissza a hitében megrendült Sára a hithez, amikor ez a gyerek világra jön. Itt ér véget az előadás, de mi, nézők tudjuk, hogy ez a gyermek életben marad, és a magyar irodalom egyik legfontosabb alkotója válik belőle: Arany János. Az egyéni sors egybefonódik a tágabb közösségével. Sára asszony emberfeletti kitartásának, hitének jutalma ugyanis az egész nemzeté lesz. 

– Ezt a hitet milyen jellegű előadásban láthatja a közönség?

– Döbrentei Sarolta drámája realista szöveg, de a színpadon a rám jellemző költői látásmód érvényesül. Sarolta filmek dramaturgjaként ismert, és ez a szöveg is filmforgatókönyvnek íródott, sok helyszínnel, időbeli ugrásokkal. Úgy érzem, sikerült lefordítani ezt a filmes látásmódot a színpadra úgy, hogy egyszerre látjuk Sáráék otthonát, a falut, a temetőt, megjelenik a magány és a közösség is. Végigjárunk egy egész évet, és több történetszálat mesélünk egymással párhuzamosan, használjuk Arany balladai elbeszéléstechnikáját is. Azt remélem, hogy a néző is végigjár egy utat, amely katarzisig vezet.