Egy család a Covid–19 betegség markában

Senki sem sérthetetlen

Egy egészséges értelmiségi család mind a négy tagjának – anya, apa és két, egyetemet végzett felnőtt gyermekük – a koronavírus-fertőzés poklában kellett megtapasztalni az egészségügyi rendszer színét és fonákját, a gyógyító odafigyelést és a nemtörődömséget is. Nem tagadják, nem szégyellik a betegséget, és jó szándékukat igazolandó, vállalkoztak arra, hogy tapasztalataikat megosszák másokkal. Elégedetlenségüket javító szándékkal mondták el, elismerésükkel pedig azt szeretnék hangsúlyozni, hogy az emberséget „arc nélkül” is meg lehet őrizni. Teszik mindezt az őszinteség bátorságával. 

K. M., az édesdanya (név, cím a szerkesztőségben):

– 25 éve alsó tagozatos gyermekeket tanítok. Huszonhét éve vagyunk házasok a férjemmel, két gyermekünk van. Első kisfiunk szülés közben halt meg, ami házaséletünk kezdetén nagyon megviselt, és sok mindenben másképpen alakította az életünket, mint ahogyan korábban elképzeltük. Háromgyermekes anyukának érzem ma is magam, ami arra ösztönöz, hogy jobban odafigyeljek azokra a gyermekekre, akik valamilyen szükséget szenvednek.

– Talán mindnyájan őrzünk olyan titkokat, sebeket, amelyek sohasem gyógyulnak be nyomtalanul. Az önök esetében vigasztalásul két nagyszerű gyermeket adott a Gondviselés.

– A lányunk frissen végzett orvos, a fiunk a Sapientia EMTE automatizálás szakának végzettjeként mesterizik. Büszke vagyok rájuk, örvendek, hogy sikerült olyan gyermekeket nevelni, akik szakmai és egyéb téren is megállják a helyüket. 

– Hogy érintette a családot a tavasszal kitört koronavírus-járvány? Hittek-e benne, gondolták-e, hogy ennyi embernek fogja megkeseríteni az életét?

– Márciusban, amikor felröppent a hír, a gyermekeink nem voltak itthon, és számomra csak egy fuvallatnak tűnt, ami majd biztosan elcsendesedik. Nagyon furcsa volt az a pillanat, amikor a tanítványaimat úgy engedtem el, hogy „lesz egy kis kényszerszünidő, s bár nagyon jól ment eddig a tanulás, képzeljétek azt, hogy a tavaszi vakáció előrébb költözött, majd újra találkozunk”. A mikor felől érdeklődtek, amire nem tudtam pontos választ adni. Boldog vakációt, tanító néni, integettek vissza a lépcsőről, ami különös érzéssel töltött el, s mély nyomot hagyott bennem. Mivel az idei tanévet egészségi okokból nem kezdhettem el velük, azóta sem sikerült találkoznunk. Az elváláskor megfordult a fejemben, hogy komoly oka lehet annak, ha a hatóságok ilyen intézkedéseket hoznak, ezért inkább hittem, mint nem, hogy veszélyes a járvány.

– Hogyan viszonyultak a már felnőtt gyermekei?

– Amikor hazakerültek az egyetemről, sokszor megbeszéltük a helyzet alakulását. A lányom pontosan a fertőző betegségekről szóló anyagot tanulta, és az online órákon infektológus tanáraitól sok információt kapott, ami megerősített abban, hogy nagyon kell vigyázni, be kell tartani a szabályokat, és hittem abban, hogy aki ezt megteszi, azzal nem lehet baj, de ez sajnos nem igazolódott be a mi családunkban. 

– Melyek voltak az első jelei a fertőzésnek? 

– Az idei tanévet egy hasfali sérvműtét miatt nem tudtam elkezdeni, ezért nagyon vártam, hogy felépüljek, és visszamenjek az iskolába. Vigyáztunk arra, hogy minél kevesebb emberrel legyen kapcsolatunk, és a gyermekeink is pontosan betartották, hogy amikor hazajönnek, nagyon alaposan kezet mosnak, tisztálkodnak, mindent fertőtlenítenek, nehogy frissen műtöttként megfertőzzenek engem. Ez a védekezés nem volt pánikszerű, egy idő után megszokásból követtük az előírásokat. 

Október 10-én, egy szép őszi délutánon, a férjemék forrásvizet hoztak, utána szüreteltek, de estére egyik óráról a másikra mindketten magas, 39,4 fokos lázat mértünk. Hidegrázásunk, izomfájdalmunk volt, amit erős fejfájás kísért. Ez az állapot másnap is tartott, már nem annyira magas lázzal, de az izomfájdalom, a fejfájás maradt, és egyfajta gyengeség kezdett érezhetővé válni. Közben megbeszéltük, hogy ki mit tett, mitől lehet beteg. Én rájöttem, hogy pénteken megittam egy pohár hideg tejet a hűtőből, ami indokolta, hogy a légcsövem fájt, nehezen nyeltem, a férjem arra fogta, hogy szüret közben eldolgozta magát, többször megizzadt, hideg vizet ivott, tehát meghűltünk, amibe egy kezdődő influenzajárvány is besegíthetett. 

– Fordultak-e orvoshoz, vagy úgy gondolták, hogy a hűlés elmúlik, mint máskor?

– A lányunk hétfőn egyeztetett a családorvossal, addig is szedtük a láz- és fájdalomcsillapítót, és attól kezdve komolyabban vettük. Harmadik naptól a hatodikig kicsit jobb lett az állapotunk, megszűnt a láz, amit úgy fogtunk fel, hogy lassan, de javulunk. A láz és az izomfájdalmak okán első naptól tartottunk attól, nehogy véletlenül Covid legyen, és eldöntöttük, hogy nem megyünk ki a házból, nem fogunk senkivel érintkezni. Az öcsémet kértük meg, hogy vásárolja meg a legszükségesebbeket, amit az ajtónál hagyott, és mi bevettük. A férjem kért egy hetet a pihenőszabadságából, arra gondolván, nehogy az influenza miatt kellemetlenséget okozzon a kollégáinak. Amíg betegek nem lettünk, terepen és az irodában is dolgozott, de egyik helyen sem voltak fertőzött munkatársai. Én a műtét után felépültem, jó erőben voltam, és a megbetegedésünket követő hét után kellett volna visszamennem tanítani. A hét első napjai után, csütörtökön újból rosszul éreztem magam, pénteken feküdnöm kellett, mert az izomfájdalom mellett annyira hasogatott a fejem, hogy nem tudtam a párnáról felemelni, a szemhéjam fájt, hogy nem tudtam a szemem kinyitni, és égett a szemgolyóm. Egy kis hőemelkedésem volt, és nagyon rossz szájízem, vízre, ételre rá sem tudtam nézni, annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy egy tank elől sem tudtam volna félreállni.

Amikor látta, hogy milyen állapotban vagyok, a lányom kölnit tett a kezére, és megkérdezte, érzem-e az illatát, de nem éreztem semmit, a hagyma ízét sem, és ekkor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy baj van, ez nem influenza. A férjem péntekig jobban tartotta magát, mondta is a kollégáinak, hogy hétfőtől megy munkába, de péntek estére belázasodott, mind jobban emelkedett a láza, rázta a hideg, fájtak az izmai és a feje. Rosszul voltam én is, pedig csak egy kis hőemelkedésem volt. 

– Hogyan alakult tovább?

– Vasárnapig kínlódtunk, s közben tanakodtunk, hogy hova, kihez forduljunk, mi lenne a legjobb számunkra. A férjem azon a véleményen volt, hogy ha mégiscsak koronavírus-fertőzésünk van, próbáljuk meg itthon átvészelni, ami sokak számára járható utat jelentett. 

A családorvosunkkal naponta tartottuk a kapcsolatot, rendszeresen felhívott, kaptunk gyógyszert, és még nem éreztük, hogy a légzésünkkel baj lenne. Viszont a hét közepén a gyermekeknél is jelentkezett a hőemelkedés, a torokfájás, az éjszakai izzadás, enyhébb izomfájdalom és elgyengülés, különösen a fiamnál, és hétfőre már ők is szinte olyan állapotban voltak, mint mi. Szombat estétől elkezdtem köhögni, ami hétfőre annyira erősödött, hogy a műtétem helyét is megviselte. Még aznap (október 19-én) felhívta a lányom a mentőszolgálatot, elmondta a tüneteket, de azt a választ kapta, hogy a 112-ről már nem szállnak ki házhoz, értesítsük a közegészségügyi igazgatóságot. Sokáig próbáltunk telefonálni, de nem sikerült, hol foglalt volt, hol nem vették fel a telefont. A férjem már nagyon el volt gyengülve, és amikor látta, hogy számba sem vesznek, makacsul tiltakozni kezdett, hogy ne menjünk sehova. Kedden már mindnyájan annyira rosszul voltunk, hogy azt mondtam: ez így tovább nem mehet, menjünk be a helyi kórházba, amelynek a közelében lakunk. Bár sokat kellett várni a sürgősségi ügyeleten, végül rendesek voltak, lejegyezték az adatainkat, röntgenfelvételt készítettek, vért vettek, majd orrból, garatból mintát, és amíg a teszt eredményére vártunk, a fertőzőosztályon egy rendes kórteremben töltöttük az éjszakát. A következő napon a nagynénémet temették, amit telefonról hallgattunk végig. Nagyon megviselt, hogy nem lehetek jelen a temetésén, mert húsz évig az unokanővérem segítségével a gondját viseltem. Másnap pedig a nagybátyámat, apukám másik testvérét temették. 

A kórházban a személyzet nagyon udvarias volt, a doktornő részletesen elmagyarázta a lányomnak, hogy milyen eredményeink nem jók, hogy a férjemnek csúnya a tüdeje, és mind a négyünknek tüdőgyulladása van. Estére megjöttek a teszteredmények, és azt követően megváltozott a hangulat. Egy beteghordozót küldtek, aki benyitotta az ajtót, és bejelentette, hogy mind a négyen pozitívak vagyunk, és azonnal válaszoljunk: vállaljuk-e a kórházba utalást, hogy helyet keressenek Marosvásárhelyen. Bár beszélgettünk arról, hogy pozitív lehet a teszt eredménye, de az ajtóból bekiabáló fej olyan volt, mintha ítéletet hirdettek volna. A férjem már oxigénnel lélegzett, én nagyon köhögtem, és féltem, nehogy a gyermekek is súlyosabb állapotba kerüljenek, ezért rábólintottam, hogy megyünk. Felkeltünk az ágyból, szédelegtünk, hogy összeszedjük magunkat, amikor ugyanaz a fej jelent meg az ajtóban, és azt mondta, hogy a két gyermek menjen. Amire azt válaszoltuk, hogy egy család vagyunk, négy felnőtt ember, de a válasz az volt, hogy a doktornő így rendelkezett. Nagyon rosszul esett, hogy nem a doktornő közölte a diagnózist, és szerettük volna megbeszélni vele, hogy mi legyen, végül a két férfi ment el. Nem volt időnk felkészülni, nem mondták, hogy hova és miért csak őket viszik, a zűrzavar csak nőtt bennünk, amikor hallottuk a falépcsőn a közeledő beteghordozó cipőjének a kopogását. A lányom szeretett volna a doktornővel beszélni, de azt mondták, csak később ér rá. A kapkodásban összekavarodtak a dolgaink, és rémületemben a szegény zsidó deportáltakra gondoltam, hogy mit élhettek át, amikor szétszakították a családjukat. Aggódtam, hogy mi lesz velünk, hogyan tudjuk tartani a kapcsolatot, látjuk-e még egymást. Egy jó óra múlva megtudtuk, hogy a vásárhelyi tüdőkórházba vitték a férfiakat, ahol várják a felvételüket. 

– Kegyetlenül nehéz órák lehettek, elsősorban a bizonytalanság miatt…

– Amikor a beteg tudja, hogy mi történik vele, hova viszik, mit fognak neki beadni, és miért, akkor megérti, belenyugszik, de ha csak fél dolgokat mondanak el vagy semmit, akkor összezavarodik, és elveszíti az önuralmát. 

Mi bizonytalanságban töltöttük este 9 óráig az időt, azalatt nem jött felénk senki, majd ugyanaz a hölgy bejelentette, hogy készüljek, engem visznek, a lányom pedig marad reggelig. Akkor ő kitört, és újra a doktornővel akart beszélni. Az nem lehet, hogy háromfelé dobálnak, és nem tudjuk, hogy mi a szándékuk velünk – mondta, majd kérte, hogy ne szedjék szét a családot, amire azt üzenték, hogy nyugodjunk meg, mert egyszerre fognak elszállítani. Megnyugvásról szó sem lehetett, bántott a bánásmód és az állapotunk. Éjfél előtt egy perccel jött a mentő, a mentős hölgy kedves volt, elmondta, hogy a lányomat a tüdőkórházba viszik, ahol a férfiak vannak, engem pedig a 2-es fertőzőkórházba. Én nyugtattam a lányomat, hogy jó az, ha ő a férfiakkal lesz, mert nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekem, miközben azt gondoltam, hogy rosszabbul járok. Utólag kiderült, hogy fordítva történt. 

– A városban a kórházról elterjedt hírek szerint jó kezekbe került.

– Amikor megérkeztem, nagyon alaposan megvizsgáltak, és hajnali 4 órakor már kaptam a kezelést. Injekcióban szteroidokat adtak, antibiotikumot, antivirális szert, köptetőt, gombásodás elleni gyógyszert, hasba véralvadásgátlót, a többit pontosan már nem tudnám megmondani. Az ott dolgozó személyzet empátiája lelkileg is jót tett, megnyugtatott, segített. Mindig bátorítóan mondták, ne búsuljunk, mert sokan meggyógyultak. Igaz, hogy annyira be voltak öltözve, hogy csak a hangjukról ismertük fel őket, de nem féltek ránk tenni a kezüket, segítettek, ha szédelegtünk, ha valamilyen bajunk volt. Annyira korrekt volt a személyzet, hogy csak dicsérő szavakat mondhatok. Az osztályos orvosnő, dr. B. D., naponta kétszer is meghallgatott, vigasztalt, hogy a fél tüdőmben kicsit enyhült a gyulladás, és vigyázzak, hogy melyik oldalamra fekszem. Csütörtökön este a lányom viszont azt telefonálta, hogy a férjem nagyon lázas, és egy barátnőjét kellett megkérje, hogy a kapuig vigyen be lázcsillapítót, mert a tüdőklinikán szerda estétől egyikük sem kapott semmilyen kezelést. Közben az ügyeletet is hívta, és csak azután tettek perfúziót és adtak egyéb gyógyszert is. A teljes kezelésük csak pénteken kezdődött meg, amikor a férjem már csak oxigénnel létezett. Próbáltam nyugtatni magam, hogy én már javulok, annak ellenére, hogy nagyon fáradt voltam, és megviselt az is, hogy a kórteremben feküdt egy súlyos beteg asszony, aki egész éjszaka nagyon rosszul volt, és a rákövetkező éjjel is. A betegeknek nagyon megterhelő látni, hogy a mellettük fekvő nem kap levegőt, kapálózik és kéri a segítséget. Oxigént adtak, de a szívbeteg, túlsúlyos asszonynak magas volt a vérnyomása és cukorbeteg is volt ráadásul. A második éjszaka kómába esett, és a doktornő két és fél órán át élesztette, hallottam, hogy 400-an felüli a cukra, ütögették a hátát, vállát, súrolták, beszéltek hozzá. Öten forogtak körülötte, s közben a doktornő telefonált, hogy fogadják az intenzív terápián. Nem tudom elmondani, milyen érzés volt végignézni, ahogy az életéért küzdöttek. Hajnalra mintha egy kicsit magához tért volna, és akkor ürült egy hely az intenzív osztályon, de mire odaértek vele, a helyet már elfoglalták, és vissza kellett hozni. Amikor látták, hogy milyen nehéz a helyzet, és nappal sem tudunk pihenni, a doktornő úgy döntött, hogy egy másik kórterembe viszik, ahol a következő éjszaka meghalt a súlyos beteg hölgy. Ilyen körülmények között éltem meg, hogy vajon az enyémekkel mi fog történni. Megtudtam, hogy a fiamnak komputertomográf-felvételt készítettek, mert a röntgenfelvétel rossz állapotot jelzett, és a férjem tüdejéről is készült CT, mivel nála még súlyosabb állapotot mutatott a tüdőröntgen. Kiderült, hogy a fiamnál nem annyira, de a férjemnél súlyos a tüdőgyulladás, és a kezelés ellenére még mindig lázas volt. A lányomnak javult az állapota, de ekkorra mindhármuknál megszűnt az íz- és szagérzékelés. Enni nem tudtak, és gyengék voltak, amit a fiatalok valamivel jobban viseltek. 

Szombatra szusszantunk fel, amikor a férjemnek elmúlt a láza, de a vér oxigéntelítettsége továbbra sem volt elegendő, és továbbra is kellett adják az oxigént. Eközben a lányom köpenyt kapott, és az osztályon segédkezett a különböző műveleteknél, amikor a személyzet nem tudott jelen lenni, ami elterelte a figyelmét a saját betegségéről. A férjemet, bármennyire is gyenge volt, a fiammal többször felvették az ágyból, szinte óránként sétáltatták a folyosón, és kérték, hogy végezze a légzőgyakorlatokat. A lányom tudta, hogy ezek nagyon szükségesek, a Korányi Intézetből elküldték, hogy mit kell gyakorolni: például a tüdőbe mélyen belélegzeni a levegőt, tartani két-három másodpercet, aztán kilélegezni, ugyanezt előredőlve az ágy szélén is. Én is próbálgattam, de nagyon nehezen ment, valósággal beleszédültem. Amikor kezdett javulni a férjem, gumikesztyűt, aztán luftballont fújattak fel lassan vele, óránként nyitott ablaknál, jól felöltözve lélegeztették, sétáltatták és veregették a hátát, hogy a tüdőhólyagocskák ne tapadjanak le. A hátveregetést mi is elkezdtük a kórteremben, és mindenkinek nagyon jólesett. Először naponta egyszer, aztán kétszer, ami nagy haladásnak számított. 

– Mikor érezték, hogy javul az állapotuk? 

– A következő hét kezdetén nagyon erősen összpontosítottunk arra, hogy gyógyulni kell, amiben a személyzet is bátorított. A gyengeség, a bizonytalanság továbbra is velünk maradt, ennek ellenére próbáltunk eleget tenni a doktornő kérésének, hogy minél kevesebbet feküdjünk. 

– Hányan voltak a kórteremben?

– Hatan alkottunk egy nagyon színes világot, különböző vallásúak, de azzal a nagy bizalommal, hogy a Jóisten megsegít, és meggyógyulunk. Volt egy 92 éves asszony, aki nagyon erősen hitt abban, hogy ha a Jóisten életet adott neki, akkor élni fog, meg is gyógyult, és a lábán sétált ki a kórteremből. Volt, aki nem tartotta vallásosnak magát, de abban hitt, hogy az élete egy felsőbb hatalomtól függ, és bízott benne, hogy jobban lesz. 

– Hogyan alakult a család helyzete?

– A beutalásomat követő kilencedik napon a doktornő azt mondta, jobb lenne otthon gyógyulnom tovább, és olyan ügyesen intézkedett, hogy délután 2 órakor már indult is velem a mentő. Szerettem volna, ha a lányom is hazajön, este későn ki is engedték. Amikor megérkezett, összeborultunk, és sírtunk a feszültség után, amit a kórházban átéltünk. A férjemet és a fiamat, akik makkegészségesek voltak korábban, és soha nem feküdtek kórházban, nagyon megviselte a környezet, annak a látványa, hogy éjszaka négy beteget is elvittek a különböző kórtermekből letakarva. Ezért kérték, hogy akár olyan áron, hogy oxigént rendelünk, de haza szeretnének jönni, miután tudták, hogy mi már itthon vagyunk. Egy kedves barát hozta haza őket, miután negatív lett a tesztjük. Ahogy szemügyre vettük egymást, megdöbbentő volt látni, hogy mennyire torzak lettünk. Megnőtt a fejünk, nagy kerek holdarcunk lett, ami a család többi tagjánál mára visszahúzódott, de nekem még nem egészen. Ez a szteroidoktól van, ami lassan ürül ki a szervezetből.

A törvény szerint a hazatérés utáni öt napot a lakásban kell tölteni, de nem is tudtunk volna kimenni. Az első napokban csak feküdtünk, eltámolyogtunk a fürdőig és vissza. Éjszaka sem tudtunk aludni, ami a gyógyszerek utóhatása volt. A gyermekeinknek és a férjemnek kiütései lettek, nehezen bírták a gyógyszereket. A kórházban mindnyájunknak volt hasmenése, nekem azonnal leállították az antivirális gyógyszert, ami okozta, nekik nem, de maguktól abbahagyták, nehogy dehidratálódjanak. A férjemnek begombásodott a szája, én a mai napig szédülök, bizonytalanul mozgok a lakásban, mintha forogna velem a világ, fogóznom kell. A családorvosunk növényalapú gyógyszereket küldött, hogy a májunkat ne terheljük, vitaminokat szedünk. Az öcsém vásárolta meg a legszükségesebbeket, egy hét után visszatért az étvágyunk, és nagyon örvendünk annak, ahogy ízlelőbimbóink finom ízeket fedeznek fel. 

– Elmondása szerint a megpróbáltatások közepette a hit adott erőt?

– Számomra nagy segítség volt katolikus hitem. Néhány ima- és lelkiségi csoport tagjai vagyunk, és arra kértem a csoporttársainkat, hogy imádkozzanak értünk, ami futótűzként terjedt, és több százan bekapcsolódtak, pap barátaink misét mondtak értünk. Sokszor nem tudtam annyira összeszedni a gondolataimat, hogy imádkozzam, mert eluralkodott rajtam a félelem, amikor láttam, hogy egy ember egyik percről a másikra hogy le tud romolni, ezért rábíztam magam az imákra, és arra kértem a Jóistent, hogy hallgassa meg azokat, akik értünk imádkoznak. Ez olyan mankót jelentett, hogy a kórteremben a legerősebbnek mutatkoztam, pedig jócskán volt gondom, bánatom nekem is. 

– Hálásak vagyunk, hogy volt ereje segíteni Asztalos Enikő tanárnőnek is, beutalásakor nagyon nehéz pillanatokat élt át, és az ön telefonján sikerült értekeznie a külvilággal. 

– Bár nem került a kórtermünkbe, meglátogattam, bátorítottam. Nagyon meglepett a halálhíre, mert láttam, hogyan kapaszkodik az életbe, és amikor távoztam a kórházból, úgy tűnt, hogy javult a helyzete. Voltam egy előadásán Szászrégenben, felnéztem rá, értékes ember volt. Kár, hogy nem érhette meg az utolsó könyve megjelenését. 

– Mit változtatott meg önben ez a betegség?

– Elsősorban az életet és az egészséget tudom jobban értékelni. Mióta betöltöttük az ötvenet, mondogattam a férjemnek, hogy az egészségünkre nagyon kellene figyelni. A kórházban megtapasztaltam, hogy a túlsúlyos emberek mennyire nehezen viselik a betegséget, ezt megelőzendő oda kell figyelni az étkezésünkre, hogy ne hízzunk el, ne halmozzunk fel betegségeket. Megerősödött bennem, hogy hit nélkül elveszünk a nehézségekben, csak erős hittel lehet a keresztet hordozni. Megtapasztaltam a remény, az emberi kapcsolatok, a valahova tartozás, a felénk áradó szeretet és az ima éltető erejét is. A nehéz pillanatokban az is erőt adott, hogy gyakran felsejlett előttem apai nagyanyám derűs arca, aki kilenc gyerekéből ötöt temetett el négyéves koruk előtt a háború viszontagságai és a járványok miatt. Számomra igazi hős volt, életpéldája erővel vértez fel mindmáig. 

Külön történet, hogy mennyire fontos, mit kapunk az orvosoktól. Nagyon hálás vagyok a kezelőorvosomnak, aki mindig arra összpontosított, hogy mit kell tennünk, amikor hazajövünk a kórházból. Elmondta, hogy tele leszünk méreganyaggal a gyógyszerek és szteroidok miatt, ezért esténként vegyünk meleg lábfürdőt két kiskanál szódaporral, sóval és almaecettel. A lakásban mindent, amire rátettük a kezünket – bútorokat, padlót, csempét, a ruháinkat, ágyneműt, takarót – fertőtlenítsünk kétszer is. Figyeljünk oda a változatos táplálkozásra, sok zöldséget, gyümölcsöt együnk, zsíros ételeket nem, felírta a vitaminokat, és azt tanácsolta, hogy az első két héten kerüljük a fizikai és szellemi erőfeszítést, mert gyengék leszünk. Ezt csak akkor hittem el, amikor kiutalásomkor nem tudtam fellépni a mentőautó lépcsőjére.

Amikor a betegség előtt a vírusról beszéltünk a családban, abban a hitben éltünk, hogy egészségesen étkezünk, sokat kirándulunk, mozgunk, nincsenek káros szenvedélyeink, betartjuk a szabályokat, tehát mi nem fertőződhetünk meg, vagy ha mégis, elég erősek vagyunk, hogy könnyedén átvészeljük. A teljesen más forgatókönyvből is győztesen kellett kijönni. Ezért arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy senki se gondolja azt magáról, hogy ő sérthetetlen, és rajta nem fog ki a betegség.

– Sikerült-e visszapörgetni az eseményeket, hogy kiderüljön, hol fertőződtek meg?

– Sejtjük, hogy egy kisebb rendezvényen, ahol mások is megbetegedtek, de fájt, hogy nem értesítettek róla, mert ha tudjuk, akkor nem hintáztatjuk magunkat, hogy influenzánk van, és korábban kérünk segítséget, hogy ne váljon súlyossá a betegség. Nagyon fontos a felelősségteljes hozzáállás ilyen esetben: értesíteni azokat, akikkel együtt voltunk, különösen, ha már megjelent valakinél a fertőzés.