Egy boldoggá változott karácsony

Karácsony szombatján is szokásos módon az ébresztőóra csengetésére ébredt. Hét körül lehetett, akkor kapcsolták le az utcai világítást. Az ablakhoz lépett, elhúzta a bíborvörös sötétítőt. Az ablakot helyenként jégvirág díszítette, de ettől még zavartalanul élvezhette az eléje táruló meseszép látványt. A város szélén lakott, ide rendszerint későn érnek ki a mellékutcákat letakarítani. Fehér hótakaró borította a környéket, a háza előtti fenyőfa is patyolatfehér ruhába öltözött. A hó alatt még aludtak a házak, a jégrögös úton egy autó villogtatta lámpáit. Először arra gondolt, hogy milyen jó a biztonságos, meleg szoba rejtekéből szemlélni a csodálatossá varázsolt tájat. Aztán szeretett felesége arcát pillantotta meg kirajzolódni a távolban, akit másfél éve veszített el, önhibáján kívül, egy autóbalesetben. Második karácsonyát fogja egyedül tölteni.

Munkaszüneti nap volt, nyugodtan kortyolgatta kávéját. Rendszerint két kanál cukorral itta a feketét. „Elég keserű az élet, miért legyen még a kávé is az?” – sóhajtott fel néha a munkahelyén, amikor Gizike, a titkárnő kérdezte. Szívesen járt be dolgozni, a cégnél rendszerint jó hangulat uralkodott, s ez segített felejteni lelki fájdalmát, bánatát. Az igazgató után ő volt a második vezető, mérnöki oklevéllel, sokévi tapasztalattal a háta mögött. „Jobb lenne ma is bent lenni a kollégákkal” – gondolta, majd reggeli után gyalog indult a közeli bevásárlóközpontba. Útközben egyetlen gyermeke, Géza fia jutott eszébe, aki hét éve Kanadát választotta fogadott hazájának. Az orvosi egyetem elvégzését követően jelentette be szüleinek döntését: nem marad itthon éhbérért. Felesége sosem nyugodott bele a dologba, sokáig naponta telt meg szeme könnyel. Géza esküvőjére kiutazhattak Montreálba, ahol már kis unoka várta őket. „Életem értelme. Értük élek, értük dolgozom” – mondta rendszerint szomszédasszonyának, Vilmának, amikor fia és családja került szóba. Vásárlás közben arra gondolt, hogy délután felhívja telefonon a fiát. Kis unokáját az esküvő óta csak fényképen látta, októberben töltötte a négy évet a gyerek. Telefonon már elsuttogta néhányszor szégyenlősen, de tiszta magyarsággal, hogy „szeretlek, tata”, de ilyenkor ő mindig összetört szívvel gondolt az őket elválasztó sok ezer kilométer távolságra. 

Bevásárlókosarából nem hiányzott kedvence, a marhabélszín, ott lapult a rékási félszáraz vörösbor, egy doboz minőségi csokoládé és egy francia parfüm, amit Vilmának szánt. Az asszony takarított, mosott és néha főzött rá. Egyik lakáskulcsot mindig nála hagyta, mert előfordult, hogy reggeltől estig dolgozott. Vilma férjével és lánya családjával élt egy fedél alatt, a nő egykor osztálytárs volt a feleségével. Korán betegnyugdíjazták, de mondhatni teljesen felépült komoly ízületi betegségéből. Megbízható, komoly asszony volt, mindig becsülettel végezte az elvállalt munkát. A pénztárnál kissé meglepődve ismerte fel egykori szerelmét, aki unokájával vásárolt. Évát valósággal imádta, de párttagként és az üzem kitüntetett mérnökeként nem vehette feleségül egy politikai fogoly leányát. Később a feleségét is nagyon szerette, boldog volt vele, de valahányszor Évával találkozott a városban, mindig hevesebben dobogott a szíve. Most is eszébe jutottak az együtt töltött idők, aztán arra gondolt, hogy milyen szerencsés a nő, akinek gyönyörű családja van, és milyen szerencsétlen ő, aki ismét egyedül fogja tölteni az ünnepet. Csüggedten lépett ki az üzlet ajtaján, csendesen utasítva el a fenyőfaárus ajánlatát. Tavaly sem díszített karácsonyfát, idén sem teszi, mert nincs kinek. Óvatos léptekkel indult hazafelé a síkos járdán, a szállingózó hóban.

A kapuja előtt néhány lábnyomot vett észre a szűz hóban. A lábnyomok az udvaron folytatódtak. Nem várt vendégeket, egyetlen testvérével két nappal korábban beszélt telefonon. Temesvárra ment férjhez, évente két-három alkalommal találkoztak. Furcsállotta, hogy a kulcs nem fordul a zárban. Az ajtó nyitva volt. Belépett a házba, ahol Vilmát egy csodálatosan feldíszített karácsonyfa mellett találta. „Meglepetés!” – mondta mosolyogva az asszony. „Köszönöm, de fölösleges volt, hiszen idén is egyedül töltöm a karácsonyt!” – válaszolta keserűen. A következő pillanatban egy szőke kisgyerek szaladt ki a szomszéd szobából. „Boldog karácsonyt, nagytata!” – kiáltotta és a nyakába ugrott. Aztán Géza és gyönyörű felesége köszöntötte. Nem tudta visszatartani könnyeit, zokogva ölelgette szeretteit. Este a karácsonyfa mellett együtt énekelték a Csendes éjt. A gondos Vilma a finom, csülökkel főzött töltött káposztáról is gondoskodott. 

Berekméri Edmond