Egy asszimiláns feljegyzései

Ágoston Hugó gondolatai Székely Ervin regényéről

Érdekes könyv egy felkavaró témáról. Székely Ervin regénye az erdélyi magyarok identitásproblémáiról szól. Alapvonásaiban róla magáról, a szerzőről, de sok szempontból mindazokról, akik a romániai diktatúra körülményei között szembesültek az asszimiláció „gyakorlati” és tudati, lelkiismereti problémáival, de szembesülnek ma is, a megváltozott körülmények között. Ami nem azt jelenti, hogy egyformák a tapasztalataink, az Egy asszimiláns feljegyzései nem teljesen rendhagyó, de még kevésbé „tipikus” sztori.

Nevezhetnők tehát e regényt fejlődéstörténetnek (persze szempont kérdése, egyesek „visszafejlődés-történetnek” mondanák), sok iniciatikus mozzanattal – én meghagynám elgondolkoztató, helyenként komikus, helyenként tragikus, olykor abszurd elemekkel átszőtt elbeszélésnek. Amiből természetesen jelentés bontakozik ki. (Paul Ricoeur: a „történetek”, az elbeszélések teszik élhetővé a világot, behatárolt terük a jelentésteremtés előfeltétele.) A könyv végkövetkeztetése pedig csak látszólag nem meglepő, valójában nagyon is az.

Regénye elején, egy amolyan indoklásban a szerző többek között ezt írja: „Megjelennek a tények, és sehogyan sem akarnak belesimulni a képletbe. (...) És egyszer csak az egész átalakul valamiféle identitáskritikává. Az ember a racionalitásba, azt is mondhatnám, a józanságba próbál menekülni. De ez sem jó, mert akkor ráeszmél, hogy nem tartozik sehová.” Igen, végül is talán ez a kérdés, másképpen megfogalmazva: tartozik-e az ember valahova, ha ide is, oda is tartozik?

Identitásunk, énazonosságunk úgyszólván egész életünkön át alakul, attól függően, hogy milyen magatartásformák, értékek hatnak ránk. Globalizált korunk jellemzője az identitást alakító szereplehetőségek, -változatok soha nem látott bősége, zűrzavaros diverzifikálódása, gyors váltakozása. Hol az egyik identitásunk, szerepünk kerül előtérbe, hol a másik. És hol az egyiket próbálják megnyirbálni, hol a másikat.

Kinek milyen szerep a legfontosabb: ez határozza meg a fő identitását. Van, akinek fontosabb a nemzetisége, mint a szakmájában betöltött szerepe, vagy akár mint az, hogy ő szülő. Különösen térségünkben az emberek kevésbé büszkék például arra, hogy demokraták (már ha azok), mint arra, hogy románok, magyarok, hogy éppen milyen etnikumba születtek bele. A fő identitásképző: a nemzeti érzés, az dominál mindent a mindennapokban is, a szurkolástól az állampolitikáig. Ezt a kormányok, a véleményformálók, a kampánytanácsosok rendesen ki is használják: mindennapos a választók törzsi ösztöneinek megszólítása, a politikai korrektség maradványainak is a felszámolása; a nép közösségi eszméjéről, a szélesebb társadalmi rétegek számára fontos ügyekről lemondva a politika identitáskasztokra osztotta a társadalmat, radikálisabb képviselői a diszkriminációig és az erőszakig menően türelmetlenek a más identitásúakkal, más gondolkodásúakkal szemben. Figyelem, messze nem (csak) a „románokról”, Romániáról van szó!

Anélkül, hogy a tudatos állami identitáspolitikával különösebben foglalkozna, hiszen nem tanulmányt ír, Székely Ervin fontos szerepet szán könyvében a szurkolásnak és a politikának mint meghatározó identitásképző magatartásformáknak. És ez nála nem csupán a fontosra való írói ráérzésből fakad, hanem élethelyzeteiből is: abból, hogy éppen milyen mélységeibe merült el az etnikai-kulturális asszimiláció örvényeinek.

Az ember asszimilánssá saját alapértékeinek, identitásának feladásával válik. Ez lehet önkéntes is, gyakrabban történik békés vagy erőszakos beolvasztás útján. Mindezek persze sem a valóságban, sem Székely könyvében nem vegytisztán, bedobozolhatóan jelennek meg: minden nagyon össze van keveredve. És minél szövevényesebb az egész, a szerzőt – kiskamasz korától meglett értelmiségi státusza eléréséig – annál intenzívebben foglalkoztatják ezek a dolgok: jönnek, egyik a másik után, mint egy utazás állomásai... ezért neveztem könyvét iniciatikusnak (is).

Ha asszimilánsnak azt tekintjük, aki nemzeti identitást váltott, akkor Székely Ervin természetesen nem asszimiláns. A magyar kultúra nem veszett el számára, „megvan” neki Arany Jánostól és József Attilától Spiró Györgyig mindenki, és ő is „megvan” a magyar kultúra számára. Hogy mégis miért Egy asszimiláns feljegyzései a regényének a címe? Nos, biztos vagyok benne, hogy amikor Székely Ervin a könyvéről beszél a bukaresti magyar adásban, elmondja ezt is, és elhelyezi újabb regényét a többi sorában – mert a regényei esetében is nyugodtan beszélhetünk fejlődéstörténetről.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása / Vélemény, 2017. október 1.

*Elhangzott 2019. március 26-án a marosvásárhelyi Bernády Házban lezajlott könyvbemutatón