Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Múlt heti Harmónia mellékletünkben Marosvásárhely egykori elitvállalatának megalapításáról szóltunk, s Kerekes Péter Pál fotóművész emlékezett a gyár környéki gyermekparadicsomban töltött éveire. A cukorgyári lakások egyikében nőtt fel, s négy és fél évtizeden át szemtanúja volt a gyár fénykorának és hanyatlásának is.
Veress Károly és a virágkor
– A turbinamesterből lett autodidakta munkás igazgatót az államosítást követően nevezték ki a gyár élére. Gondolom, sokat tudnál mesélni róla, hisz az ő idejében élte virágkorát a gyár – faggatom Kerekes Péter Pált a felnőttkori élményekről.
– Kevesen tudják Veress Károlyról, hogy Doftanán cellatársa volt Gheorghe Gheorghiu-Dejnek. Amikor az államfő Vásárhelyre látogatott, megkereste a gyárban, s együtt mentek fel a pártbizottsághoz. Ezért nem tudták „kikez-deni”, pedig volt egy időszak, amikor a meggyőződéses kommunistákat, mert ő a testvérével, Veress Pállal együtt az volt, nem nézték jó szemmel. Szakértelméért, munkabírásáért tisztelték, s bár hirtelen haragú és szókimondó volt, mindenki tudta, hogy szükség esetén számíthat a segítségére. Imádta a sportot, a sportolókat. A gyárnak nagyszerű futballcsapata és saját pályája volt öltözővel, zuhanyozóval, a futópályán atlétikai versenyeket szerveztek. Szerette a vízilabdát, sok játékos alkalmazottként szerepelt. De nemcsak a sportolókat támogatta, a kisemmizett, kereset nélkül maradt értelmiségieket is. Befogadta és munkát adott többek között Kemény Jánosnak, Nagy Imrének, a festőnek, s Fülöp G. Dénes lelkész is zsákolt a cukorgyárban. A vállalatnak több sportszakosztálya működött, az országos hírű tekések két-három csapatot tudtak kiállítani, s kugliztak a gyermekek is. Országos bajnokságot nyert edző irányította az asztaliteniszezőket. A futballpályával szemben volt a cukorgyári klub, sportszertárában atléta- és természetjáró felszereléssel, amit kölcsönözni lehetett. Használtam is, amikor a sportszakra készültem felvételizni. A klubban működött a könyvtár, s amikor bezárták, a könyveknek is nyoma veszett. A klubban rendeztem be sok munkával a fotólaboratóriumot, amihez a felszerelést a szakszervezet vásárolta. Később mondvacsinált okokkal megszüntették, s a berendezés a ’90-es évek elején nyomtalanul eltűnt.
A művelődési élet támogatása is fontos volt – mutatja Kerekes Péter Pál a népviseletben feszítő tánccsoportról készült képeket. Az országos hírű kultúrcsoportot Czuczora Antal vezette. Madaras Gábor, az ismert népdalénekes, mint a gyár dolgozója, a csoport tevékenységében is irányítást vállalt, s a kiszállásokon a csoporttal rendszeresen fellépett.
Lakás, kert és kopasztóteknő
– De nem csak a szórakozásról, kikapcsolódásról gondoskodott a gyár, a legfontosabb talán az volt, hogy dolgozóinak lakást biztosított – fűzzük tovább az emlékeket.
– A város irányából a futballpályán túl kezdődtek a gyár tulajdonában levő épületek, amelyekben a fontosabb munkakört betöltő személyek és családjuk lakott. Az akkori alkalmazottak szívvel-lélekkel a munkájuknak éltek. Annyira öntudatosak voltak, hogy répafeldolgozás idején, ha valami hiba adódott, amit hallani lehetett, mert olyankor a kazánházat mentesítették a felesleges gőztől, az is szaladt a gyárba, hogy segítsen, aki nem volt szolgálatban. A három egyforma sárga házzal szemben levő két épület egyikében szintén gyári dolgozók laktak, a másikban volt a cukorgyár orvosi rendelője, amely mellett néhány évig fektető, később fogászati rendelő és fogtechnikai laboratórium működött. Az épületben lakott dr. Lőrincz Dániel, a vállalat orvosa, az emeleten Imreh Ernő és Schmidt Károly. A cukorgyár bejáratával szembeni épületet az 1940-es évek végéig irodahelyiségként használták, s a részvénytársaság vezetőinek is otthont adott. Amikor 1948-ban odaköltöztünk, az emeleten még működtek az irodák, amelyeket áttelepítettek a gyár területére, s a helyiségeket lakásnak adták ki. Sorban a kaszinó következett, ahol gyermekkoromban vaddisznósörtéből volt a lábtörlő, s állt még a biliárdasztal. Az épületben volt a cukorgyár étkezdéje, ahol elő lehetett fizetni a háromfogásos ebédre. A mögötte levő ikerházban szintén gyári dolgozók laktak. A mi szomszédunk a turbinagépész volt, mellette esztergályos, arrébb lakatosmester, fent az emeleten adminisztrátor s cukoripari mester lakott, az alagsorban csövesmester s az étkezde felelőse. A hátsó épületben a főmérnökök, a szakszervezeti felelős, a cukorfőző, a villanyszerelő és a lakatosmester lakott. Ez utóbbit később kiemelték néptanácsalelnökké, egy hegesztőt pedig néptanácselnökké léptettek elő.
A házak mögött egészen az állomásig kerthelyiség húzódott. Minden gyári dolgozónak, aki a környéken lakott, külön kertje volt, s valóságos versengés alakult ki, hogy ki műveli meg a leglátványosabban. Munkaidő után kikapcsolódást, hasznos elfoglaltságot jelentett a kertészkedés. A feleségek többsége kezdetben háziasszony volt, s az 1950-es évek után kezdtek beszivárogni kampány idején a répafeldolgozásra. A régi gyár virágkertészt is foglalkoztatott. A főkertész gondoskodott arról, hogy a házak és a kaszinó udvara parkosítva legyen. Minden tavasszal kiültették a rózsafákat, megkarózták, s a karókat üveggömbbel díszítették. A gáz bevezetése előtt tűzifát, s nyáron a jégveremből jeget is biztosítottak az ott lakóknak.
Az 1950-es években szinte valamennyi család sertést, sokan szárnyasokat is tartottak. Nekem galambjaim voltak. A mészáros a kantinban dolgozott, s aki feliratkozott, disznóvágásra kölcsönkapta a kopasztóteknőt, s szalmát is adtak a perzseléshez. A mészáros a szeszes itallal csak koccintott, s miután megszúrta a disznót, egy pohár vért ivott. Fantasztikus ereje volt. Százszázalékosan szúrt. A fél disznót egyedül vitte a hátán. Ha megkérték, feldolgozta az egészet, ha nem, darabokban szépen az asztalra rakta. A gyár füstölőjében program szerint fogadtak. Ahogy teltek az évek, idővel minden felbomlott, megszűnt.
Répa és kristálycukor
– Annyi emléket felidéztünk, csak az maradt ki, hogy milyen volt, hogyan alakult, fejlődött maga a gyár.
– A kezdetekkor szekerekkel, majd autókkal is szállították a nyersanyagot. A szekerekkel a mérlegházon keresztül hajtottak be, s a környező falvakból felfogadott szezonmunkások vasvillával rakták le a répát. Távozáskor a szekereket megtöltötték a leadott répa után járó répaszelettel, s otthon azzal etették a teheneket, ami megérződött a tej ízén is. Az elraktározott maláta szaga pedig már a vasútállomásnál jelezte, hogy beindult a kampány.
Később kiépült a vasút, s a tanklaktanya mellett egy normál, a túlsó oldalon egy keskeny nyomtávú sínpár vezetett a gyár területére. A vagonokból magas nyomású vízsugárral, daru segítségével, önürítővel, (ami a gazoktól is megtisztította), mosták le a répát az úsztatóba. Ahogy összegyűlt, a nagykerék (kupás emelő) hordta fel, ürítette be a mosógépbe. Szállítószalag vitte a mérlegre, s onnan a nyersgyárban működő vágógépekbe. Ezek felszeletelték, majd a kilúgozóból a nyers lé a derítőbe került. A megmaradt szeleteket mint mellékterméket préselték, szárították, raktározták, s állattápszerként értékesítették. A nyers levet több fokozatban mésztejjel derítették, előmelegítés után gáz alakú szénsav hozzáadásával. (Ezért működött mészégető a gyár területén.) Azután több lépcsőben besűrítették (elfőzték), majd szemezték. A hűtőkádakban (kavarók) elosztott sűrítményt három centrifuga-állomás fogadta. A kristálycentrifugában gőzzel fehérítették, majd a nedves kristálycukrot a cukorszárítókba továbbították, onnan a silókba, a csomagolóba és a zsákolóba. A középcentrifuga termékeit olvasztás után újra feldolgozták. Az utócentrifuga termékét, a melászt külső tartályokban tárolták, s állattápszerként, de más iparágakban is használták. A cukrot a silóban raktározták, kockacukrot csak a régi gyár készített. A felújításkor egyik silót a franciák építették, a másikat később a román állam a tartalék cukornak, de ez utóbbit sohasem fejezték be. A cukorraktárban felvonó működött. Alul töltötték a zsákokat, amelyeket lifttel vittek fel és raktároztak.
Ahhoz, hogy ezek a folyamatok zökkenőmentesen működjenek, gőzre volt szükség, ezt kezdetben a régi kazánházban termelték, amely az áramfejlesztő turbinaházat is ellátta. A régi kazánházat szolgálta a két magas karcsú kémény, amely hozzátartozott a gyár jellegzetes képéhez. Az 1960-as évek elején a felújítás során új kazánházat építettek kisebb kéményekkel. Az önálló áramellátást szolgálta a turbinaház két generátorral. Érdekessége volt, hogy a régi Skoda- és Ganz-generátorok a háború után fedezni tudták a város áramszükségletét is egy ideig, amíg a németek által felrobbantott áramszolgáltató telepet helyreállították. A víz a gyűjtőkanálisból (gyári tó) származott, s a szennyvíz-tisztító berendezés két (egy német és román gyártmányú) ülepítővel, hűtőtornyokkal, szivattyúházzal és iszaptárolókkal működött. A répamosásra használt vizet leülepítették és visszapumpálták a termelésbe. Az iszap magas mésztartalma miatt talajjavításra is alkalmas volt.
A központi műhely szerszámgéprészlegén esztergályosok, gyalusok, marósok dolgoztak, a szerszámkiadóban szerszámokat kölcsönöztek, volt öntöde, kovács- és asztalos-, hegesztő- és bádogosműhely, amelyekben minden munkát el tudtak végezni, ami a karbantartáshoz szükséges volt. Az asztalosműhelyből a bevonuló fiatalemberek katonaládát kaptak, szükség esetén koporsó is készült. Az épület másik felében volt a villamos- és tekercselő-műhely, ezeken kívül a gyárban minden részlegnek volt egy kicsi karbantartó műhelye. Egy régi épületben, amely kezdetben a répahányók melegedője volt, a felújítás nyomán az automatizálásban dolgozók kaptak helyet. Az alsó szint üzemanyag-raktárként is szolgált a régi gyárban. Az új kazánház épületében kapott helyet a magasfeszültségű elosztóállomás, s egy elektromossági laboratórium, ahol munkavédelmi felszereléseket ellenőriztünk, elektromos reléket állítottunk be. Hátrább raktárépületek következtek, az üzemanyag- és a nagyraktár. Volt fűtőház a kicsi mozdonyoknak, a vagonokat dízelmozdony húzta be és vitte a leürítéshez. A mozdonyvezetőket helyben képezték.
A későbbiekben pártutasításra minden vállalat mellékgazdaságot kellett létrehozzon. Elsőnek az üvegház épült meg a gyár mellett, utána a gombatermesztő telep s a sertéshizlalda, amit tüneményes gyorsasággal meg is szüntettek, mert a sertések száma sehogyan sem akart gyarapodni.