2021. június 20., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Flóra már pár évesen színpadra vágyott. Szívesen lett volna táncdalénekes vagy színésznő, de leginkább balerinának álmodta magát. Ez volt az első a beteljesületlen kívánságok sorában, amelyeket – az életkorát legalább egy évtizeddel meghazudtoló, mindig derűs – asszony legfőbb tanítómestereiként tart számon.

– Édesanyám volt nálunk a döntéshozó, az én négyévesen szőtt jövőképem fölött is ő mondta ki az ítéletet – kezdte történetét. – „Nem vesszük el a leánka gyermekkorát”, jelentette ki apámnak, aki lovagias tettrekészséggel igyekezett a közvetlen közelében levő nők akaratában járni, és, ha csak módja volt rá, mindig a legfiatalabbnak, vagyis nekem kedvezett. Ez alkalommal nem járt sikerrel, anyukám ugyanis hajthatatlan volt a balettiskola ügyében. Az ő „egyetlenét” nem fogják a játszóidőtől megfosztani, hosszú órákon át vezényszóra „hajlítgatni, sanyargatni” – ismételte el, ahányszor csak kellett, így kénytelenek voltunk belátni édesapámmal, hogy ez az elképzelés zátonyra futott. Abba viszont anyám is beleegyezett, hogy születésnapomra balettszoknyát és -cipőt kapjak, és otthon, a Gyémánt márkájú, fekete-fehér televíziónk előtt gyakorolgassam a mozdulatokat. Ez némileg kárpótolt, így, ahányszor ilyen műsor volt a tévében, a képernyő elé perdültem, és próbáltam utánozni a látottakat. Rövid időn belül meg is tanultam a begörbített lábfejemen állni, és egyensúlyvesztés nélkül, egyik lábamat kinyújtva forogni. Az önképzésbe ennél több nem fért bele, de én ettől is boldog voltam. Aztán jött egy másik álom, a filmszínészet. Nagyocska voltam már, amikor a kilencvenes évek kábeltévés világát elözönlötték a szappanoperák, a babázás azonban még mindig a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott. Ezzel persze nem voltam egyedül, a barátnőimnek is hasonló hobbii voltak. Tudod, akkoriban valahogy nem akartunk olyan gyorsan felnőni, mint a mostani tinédzserek. Mindenesetre én a különféle öltözködési stílusú Barbie-kat mozgatva, beszéltetve a magam ízlése szerint alkottam újra a szirupos történeteket. Az enyéim valahogy viccesebbek és életszerűbbek voltak, legalábbis így gondoltam, másoknak ugyanis nem volt bátorságom előadni a házunk előtti tornácon zajló produkciókat. 

– Ennek az álomnak mi vetett véget? – szaladtam előre az időben, mert úgy éreztem, a megidézett jelenet lefagyott képernyőként kezdi betölteni az emlékezés terét, elzárva az újabb múltkockák felé vezető utat. 

– Egy szavalóverseny, valamikor a tizenegyedik osztály vége felé. Hónapokat készültem rá, és biztos voltam a győzelemben. Pár nappal a megmérettetés előtt anyukám egyik színésznő barátnője is meghallgatott, és megerősített abban, hogy csakis az enyém lehet az első helyezés. Most is jól emlékszem még a versemre, Áprily Tavasz a házsongárdi temetőben című gyönyörű alkotására. Bár nagyon izgultam, a szavalat jól sikerült, épp úgy, ahogy szerettem volna. A jelenlevők tapsa is ezt bizonyította, így az eredményhirdetésig kétségem sem volt afelől, hogy én nyertem el leginkább a zsűri tetszését. Aztán kihirdették a harmadik helyezettet, és rögtön utána meghallottam a nevemet. Mások szemében talán túlzásnak tűnik, de az a második díj egy életre elvette a kedvem a színészettől. Hiába, ilyen bolondos, szenvedélyes emberke voltam én akkoriban, a nagykorúvá válás küszöbén. 

– Gondolom, hamar rátaláltál egy új jövőképre – szólaltam meg újra.

– Ebben tévedsz. Az elkövetkező időszakban kicsit olyanná váltam, mint egy csónakos vihar előtt, a tengeren. Egészen rábíztam magam a külső körülményekre, főként édesanyám akaratára, és érettségi után a legkisebb lelkesedés nélkül felvételiztem a kolozsvári egyetem állatorvosi szakára. Anyukám nagy állatbarát volt, ezt egyébként én is elörököltem tőle, és mivel neki nem adatott meg annak idején a lehetőség, hogy a kincses városban tanuljon, bennem látta a régi vágy megvalósulását. Szerettem volna örömet szerezni neki, így, mivel más elképzelésem nem volt, becsületesen felkészültem a vizsgára. Nem is értem el túl gyenge eredményt, első lettem vonal alatt. Az újabb kudarc nem rázott meg különösebben, talán csak kicsit még jobban elbátortalanított. Anyu egy csatát vesztett hadvezér elszántságával biztatott, hogy ez már „fél siker”, és ha egy év múlva újra szerencsét próbálok, az ösztöndíjas első helyek valamelyikére jutok majd be. De én akkor már tudtam, hogy a más álmát még egyszer nem lesz erőm a sajátomként követni. A sikertelen felvételi után jött el számomra a „sivatagi” idő, amikor úgy tűnt, hogy teljesen céltalanul telnek a napjaim. Később jöttem csak rá, hogy ezek az olvasással, zenehallgatással, magányos sétákkal töltött hónapok mennyire kellettek ahhoz, hogy megtaláljam a mostani, mindennek örülni tudó, letisztult önmagam. Egyféle vajúdás volt ez nekem, annak minden nehézségével, de minden perce megérte. Amint egyre kevésbé kerestem a külső feltételekben a nyugalmat és a boldogságot, úgy kezdett minden derűsebbé válni bennem és körülöttem. Rövid időn belül megismerkedtem a párommal, akivel lassan húsz éve osztjuk meg a mindennapjainkat. Már az együttlétünk első évében elindítottuk a közös vállalkozásunkat, ami a kapcsolatunkhoz hasonlóan kiállta az idő próbáját. Hosszas várakozás után egy ikerpárunk is született, két fiú, mindketten tavaly kezdték az egyetemet. Ami pedig a művészetekhez való vonzódásomat illeti, az természetesen a mai napig megmaradt. Egy színházi vagy egy balettelőadást most is a régi szenvedéllyel nézek végig, de a „mi lett volna, ha?” kezdetű tépelődésnek nem adok teret. Határozottan érzem, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy nekem és a hozzám közel állóknak a legjobb volt. Legfeljebb álmodozó természetemnek köszönhetően többször meg kellett rázzon az élet, hogy igazán felébredjek.