2021. december 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A beteg ember szinte kétségbeesetten könyörög a szeretetért – ezt olvassuk ki esdeklő szemeiből. Ha megadjuk a szeretetet, megsimogatjuk, bátorítjuk, elbeszélgetünk vele, nagyon meghálálja. Ha nem adjuk meg a szeretetet ő elhagyottnak érzi magát. Lelkileg befele fordul, viaskodik magával. Végül is a szeretet áldás kell legyen, a megbékélés és megbocsátás megannyi pillanata.

Az ember rá van utalva a szeretetre, szinte génjébe van építve ez az igény, de ennek ellenére mégis olyan kevesen kapják meg.

A beteg ember szinte kétségbeesetten könyörög a szeretetért – ezt olvassuk ki esdeklő szemeiből. Ha megadjuk a szeretetet, megsimogatjuk, bátorítjuk, elbeszélgetünk vele, nagyon meghálálja. Ha nem adjuk meg a szeretetet ő elhagyottnak érzi magát. Lelkileg befele fordul, viaskodik magával. Végül is a szeretet áldás kell legyen, a megbékélés és megbocsátás megannyi pillanata.

Édesanyám 2011. május 13-án töltötte 100. életévét. Május 21-én sok rokon, barát és munkatárs jelenlétében a város római katolikus templomában megünnepeltük születésnapját. Ekkor áldozott utoljára. Kitűnő állapotban volt, mosolygott, elbeszélgetett mindenkivel miközben görcsösen szorította magához az önkormányzat által ajándékozott száz szál virágot.

Ekkor újból feltettem magamban a kérdést: meddig van még velünk édesanyám, hiszen Isten rám bízta, vigyázzak rá, viseljem gondját.

Ha majd eljön a pillanat, arra kell legyen erőm, hogy méltóképpen megadjam a neki járó végtiszteletet, hiszen és is már 78 éves vagyok.

Aztán elérkezett június 19-e: agyvérzés, részleges lebénulás, ami az agy beszédközpontját is érinti. Nem kommunikált többé velünk, csak kézzel gesztikulált. Háziorvos, perfúzió és sok más egyéb.

Szótlanul állunk mellette, esdeklőn ránk pillant, lemondó karlegyintéssel adja tudtunkra: bevégeztetett. Elveszítem önuralmamat – mit tegyek? És ekkor megjelenik előttem egy név és egy telefonszám, éspedig a diakónia. Azonnal telefonálok, Annamária veszi fel a telefonkagylót. Aznap már jön is, folytatja a perfúziózást és más teendőket is ellát. Érezzük a segítségét, valamiféle biztonságot. Anyám is érzi, másnap rám pillant és csodák csodája, megszólal, és ezt kérdi: Angyalka nem jött? – Annamáriára gondolt.

Később Zsóka folytatja a gondozást ugyanolyan hozzáértéssel és szeretettel. Ő is angyalka és a többi ott dolgozó asszisztens is, akiket nem ismerek személyesen. Az élethalálharc 41 napig tartott. Édesanyám gyenge kis teste megadta magát, lelkét átadta teremtőjének, miután utolsó kenetben részesült és megbékélt Istennel.

Most, öt hónap távlatából – amikor a Diakónia Keresztény Alapítvány szászrégeni fiókja ötödik születésnapját ünnepli – újra felidézem az angyalkák óriási segítségét. Akárhányszor jöttek édesanyámhoz, a ház megtelt szeretettel és reménnyel. Azokat a kedves szavakat, a figyelmes kezelést, hozzáállást nem tudom elfelejteni. Ilyenkor lelkileg mindig feltöltődtem. Ezúton ismét megköszönöm kedves mindnyájuknak

Külön szeretném méltányolni a háttérben tevékenykedő szürke eminenciásokat, a Székely házaspárt, akik nélkül ez az intézmény, mely már rég kinőtte a radnótfájai egyházközség kereteit, nem jött volna létre. Nélküle biztosan szegényebbek lennénk. A gondviselés érződik abban, hogy egyikük a lelkek gondozója, Annamária pedig a testek ápolója. Így, ilyen háttérrel lehet eredményeket elérni.

Amit észleltem saját esetemben is az a következő: az esendő ember nincs kellőképpen felkészülve arra, hogy miként várja és dolgozza fel azt az eseményt, amikor egy szeretett családtag elindul utolsó útjára. Természetesen nem az én feladatom, de gondolom, nem tévedek, ha az egyházak, akár a diakónia figyelmébe ajánlom egy ilyenszerű lelkigyakorlat bevezetését. Vannak országok, ahol ez sikerrel működik.

Visszatérve édesanyámra, ha most Ő is szólhatna, a következőket mondaná:

Drága angyalkáim – Annamária és Zsóka!

Életem során úgy tudtam, az angyalok képzeletbeli lények. Most, százévesen jöttem rá, hogy angyalok itt, a Földön is vannak. Ezek Ti vagytok! Könnyebbé, elviselhetőbbé tettétek utolsó napjaim. Köszönöm! Székely tiszteletesnek is köszönöm.

Adorjáni László, Szászrégen