Dósa Géza modernsége

2017 szeptemberében Marosvásárhelyen kettős rendezvényen idézték fel a város egykori nagy festőtehetsége, Dósa Géza életművét, egyéniségét. A Kultúrpalota Tükörtermében mutatták be a Maros Megyei Múzeum kiadásában megjelent Dósa Géza-monográfiát, majd a kötet szerzője, dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa rendkívül érdekes vetített képes előadást tartott Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel. A kötet kezdeményezője és szorgalmazója a képtár (közben elhunyt) muzeológusa, a festőművész Szabó Zoltán Judóka volt. Az ő érdemeit dr. Szinyei Merse Anna is külön kiemelte, amikor a monográfia sajátosságait taglalta. Az eseményről annak idején tudósítottunk a Múzsában. Ígértük, hogy a későbbiekben interjút közlünk a budapesti vendéggel. Alábbiakban ez a beszélgetés olvasható Szinyei Merse Annával, a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége, Szinyei Merse Pál dédunokájával.

 

– Kezdjük egy személyesebb jellegű kérdéssel. Feltételezem, hogy amikor néha megfordul Marosvásárhelyen, felkeresi a képtárban a dédapja arcképét is.

– Természetesen. De én nemcsak a művészeti alkotásokhoz ragaszkodom végtelenül, hanem az erdélyi rokonaimhoz is. A halhatatlanok a képtárban, a még élő unokatestvérek hála istennek a vásárhelyi otthonaikban várnak.

– A mai vásárhelyiek, illetve mindazok, akik megfordulnak a képtárban, olyannak ismerhetik meg Szinyei Merse Pált, amilyennek Ferenczy Károly látta, láttatta. Persze még számos portré készült a Mesterről, mások is megfestették.

– Ez a legjobb. A vázlata van a Magyar Nemzeti Galériában.

– Ezek szerint Bernádyék jól válogathattak, amikor az itteni alapkollekcióhoz gyűjtötték a munkákat. Mindenkitől reprezentatív művet igyekeztek beszerezni, a marosvásárhelyi művészetkedvelők örömére. A város becsben is tartotta az így megismert festőket, műveket, a helybeli nagy tehetséget, Dósa Gézát azonban kevéssé ismerte, ismerhette. Az utókor, különösen az 1944 utáni, méltatlanul hallgatott a magyar festészet 1871-ben, huszonöt évesen elhunyt nagy reménységéről. Sírja is jeltelen valahol a református temetőben. Jelenkori tisztelői némiképp igazságot szolgáltattak a festőnek azzal, hogy a festményeiből, grafikáiból 2016 őszén állandó kiállítást nyitottak a Kultúrpalotában. Az utólagos kárpótlást tetézi ez a kötet, amely tudtommal az ön szerteágazó, gazdag munkásságának egyik előző vonulatából származtatható. 

– 1983 óta foglalkozom Dósa Gézával. Azt is mondhatnám, hogy csak úgy belebotlottam. De talán még korábbra kell visszamennünk. A modern szobrászatot kezdtem el kutatni, tanulmányozni, abból is doktoráltam. De mivel így hívnak, ahogy, egy-két kolléga részéről felvetődött, hogy én talán majd a nevemmel akarok karriert csinálni. Persze már ez is abszurdum, hiszen az, hogy valaki a Magyar Nemzeti Galériának harmincöt évig muzeológusa, főmuzeológusa, főtanácsosa, a szakmában teljesen természetes dolog. A művészettörténettel pedig csodálatosan lehet foglalkozni kis és nagy munkákkal egyaránt. Mégis a modern szobrászatot választottam. De azután kénytelen voltam ráállni dédapám életművének a feldolgozására, és azonnal a nemzetközi kontextusba is kellett helyeznem. Ez a törekvés nemcsak Szinyei esetében, de általában a magyar művészettörténetben a második világháború előtt még így-úgy előfordult, azután azonban a szocializmus beköszöntével a kollégák már csak nagyon elszigetelten foglalkoztak a magyar képzőművészettel. Pedig annyira kitűnő és annyira európai a magyar festészetnek ez a fénykora! Szóval ez kezdett foglalkoztatni, és az első pillanatban szembesültem azzal, hogy a Dósa fő művei teljesen odakívánkoznak Szinyei mellé, sőt néhány műve modernebb, mint a Szinyeié. Ezért már azokban az években igyekeztem a Magyarországon elérhető anyagba beleásni magam. Aztán jött a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportjának a felkérése, hogy a készülő nagy XIX. századi kézikönyvre írjunk kisebb monografikus előkészítő cikkeket, és én rögtön örömmel elvállaltam, már csak az erdélyi gyökereim miatt is, nem csak Dósát, Gyárfás Jenőt is. Paál László és a többiek már eleve adottak voltak. Ebben a kutatási periódusomban már aránylag korán sikerült a marosvásárhelyi képtár akkori igazgatója, Olariu Gheorghe segítségével nagy nehezen betekintenem az itteni anyagba. Nagyon kellett ügyeskedni, segített az unokabátyám, Török Gáspár is, aki stikában a fotókat csinálta, úgyhogy végül is elkészíthettem azt a rövid monografikus cikket, ami érzésem szerint ma is megállja a helyét. De az nagyon rövid volt. Utána viszont alaposan bedolgoztam magam a témába. Sőt a készülő nemzetközi kiállításaim anyagába is, ahova csak lehetett, bedugdostam ezeket a Dósa-főműveket. Ezek mind a Nemzeti Galériába kerültek, itt, Vásárhelyen inkább a hozzájuk készült vázlatok és néhány egyéb, nagyon izgalmas, de mégsem a legnagyobb méretű, jelentős alkotásai maradtak. És milyen nehezen szedte össze ezt az anyagot a marosvásárhelyi képtár évtizedeken keresztül! Aránylag korán felmerült bennünk, hogy muszáj lenne valahogy ezt a két anyagot egyesíteni, de az az igazság, hogy sajnos a mai napig nem sikerült egy ilyen kiállítást összehozni. Itt azáltal, hogy az állandó Dósa-galéria megalakult most egy éve, egy csodálatos szándék valósult meg. Nagyon ügyesen kitették néhány budapesti képnek a reprodukcióját, azt viszont sajnálom, hogy pont a modern alkotásai – a Nővérek, a Zongoránál és az Anya gyermekeivel, ez a három franciásan könnyed mű – még csak kicsi reprodukcióban sem szerepelnek a tárlaton. De jó, hogy megvan már a könyv, abból lehet tájékozódni. Ez egyben biztató is mindenkinek, aki teheti, hogy menjen fel Budapesten a Nemzeti Galériába, és nézze meg az eredeti festményeket. El kell mondanom azt is, hogy amikor 1987-ben a kollégáimmal az ottani állandó kiállítást megrendeztem, én bizony öt Dósa-képet raktam ki a falakra. Szinyei-festmény is sok volt akkor, és egy kicsit más rendezés. A mostani, megváltozott szemléletű fiatal kollégáknak fontosabb a naturalisztikus, a szociális érzékenységű irányok bemutatása, és azt nagyon erősen hangsúlyozzák. A nagy klasszikusokat, akik mégiscsak az első úttörők voltak, egy kicsit háttérbe szorítják, úgyhogy most csak egy Dósa-kép van kiállítva a galériában.

– Visszautalok egy előbbi megjegyzésére. Azt mondta, hogy volt, amiben Dósa modernebbnek bizonyult Szinyeinél.

– Így van. Tudja, miért? Egy példával magyarázom. Dósa Géza Anya gyermekeivel című nagyméretű, életnagyságú képét, aminek a gyönyörű, kis vázlata itt van Vásárhelyt, az ezredforduló táján sikerült a Nemzeti Galériának egy magyar magángyűjteményből megvásárolnia. Abból következtethetünk, hogy ha valakinek volt bátorsága olyan összefogottan, annyira részletezésmentesen és a naturális hűségnek a legkisebb jele nélkül átadni a megrendelőnek a portréját, ahogy a fiatal Dósa tette, az csakis komoly alkotói merészséggel, eredetiséggel megáldott talentum lehetett. Az a mű nem egy félbehagyott festmény, a művész eleve ilyennek szánta. A másik rendkívüli kép, a Két nővér vagy Kettős portré, tényleg befejezetlen, a munkafolyamat idején lett öngyilkos a festő, de azon is magával ragad az a nagy könnyedség, amiről beszélek. Szinyei a Lilaruhás nővel viszont nagyon is részletező, realisztikus portrét alkotott. Azt kell mondanom, hogy ez a fiatalos, felelőtlen bátorság, amit Dósa felmutat, a jellemére nem jellemző, mégis úgy tudta oda tenni, hogy az megdöbbentő. Nagyon örültem, amikor a 2010-es évek táján további külföldi kiállítások szervezésében vehettem részt, és külföldi kollégákat végigvezetve a tárlatokon, láthattam, ők is felfedezték maguknak Dósát, még mielőtt én felhívhattam volna rá a figyelmüket. Többen is rám kérdeztek, ki ez a fantasztikus, modern festő. És mindenki ámuldozott, hogy huszonöt évesen, 1871-ben már meghalt.

– Az életműve csak pár évet ölelt fel…

– Jóformán csak elindult. Persze hangsúlyoznunk kell, nehogy valaki félreértsen, Szinyei korszakalkotó volt. Be is fejezett bizonyos dolgokat, és érdekes módon a Lilaruhás nő után ő is megfestette a Sárga ruhásat, amit az előadásomban kivetítek és elemzek is majd. Ő is gyakran ütközött akadályokba, meg nem értésbe, tíz évre abba is hagyta a festést, a depresszióra hajló Dósa azonban, aki „rövid pályája csúcsán, értelmetlennek találva további küszködését kisszerű környezete értetlenségével szemben”, főbe lőtte magát, és nem tudhatjuk, hogyan folytatta volna. Könnyen lehet, hogy olyan szinten elbátortalanodott volna, hogy teljesen visszakerül a tradicionális vonalra. Művészi szempontból lehet, hogy pont ez a szerencséje: megalkotta ezeket a fantasztikusan modern dolgokat, és kész. Az is elképzelhető, a tragédiájához az is hozzájárult, hogy nem akart alkalmazkodni a tradícióhoz.

– Ez olyan rejtélyként is felfogható, amit már sohasem lehet feloldani.

– Erről van szó. Izgalmas, lélektanilag is érdekes jelenséggel van dolgunk. 

– Igen, a monográfia, amelynek az életrajzi fejezetéből idézett az előbbiekben, ilyen vonatkozásban is elgondolkoztathatja az olvasót. Önnek hosszas és eredményes kutató és művészetelemző munkássága során nyilván arra is lehetősége volt, hogy több évtizeden át kiteljesedett, korszakos életműveket is bemutasson. Dósa kortársait, későbbi nagyokat is.

– Természetesen, Magyarországon és külföldön is igyekeztem megismertetni, népszerűsíteni, amit lehetett. Az az igazság, hogy a művészettörténésznek nem csak monografikusan kell foglalkoznia a művekkel. Nagyon fontos az összehasonlító vizsgálat. Még a magyar kontextusban is. Először is nagyon kihangsúlyozott kvalitásérzékre van szükség. Bizonyos művészek nagyok lettek, divatosak, óriási karriert futottak be, de nem biztos, hogy a legjobb magyar festők voltak. Van viszont egypár olyan életmű, amit sokan méltatlanul elfelejtettek. A XIX. századi magyar festészetet bemutató 1987-es állandó kiállításra például tucatjával szedtem elő hosszú évtizedekre visszamenően, még a háború előtti időszakoktól a raktárba zárt nagyszerű képeket, amelyekre rá lehetett csodálkozni: jé, ez is van! És döbbenetes, hogy ma délelőtt, amikor végigjártam itt, a marosvásárhelyi képtár termeit, csodálva a kitűnő gyűjteményt, pont azoknak a mestereknek a műveivel találkoztam, akik a budapesti Nemzeti Galériában továbbra is raktárban vannak. Annyi főmű van ott, hogy a kollégák a kevésbé ismerteket nem akarják kihozni. Amikor a magyar impresszionisztikus tendenciákról rendeztem egy nagy kiállítást, ezek közül majdnem az összesnek sikerült egy-egy művét beleillesztenem. Mindenki csodálkozott, hogy milyen remek művek. Már több mint tíz éve nyugdíjban vagyok, de a Nemzeti Galériában nagyon sokszor hangoztattam, hogy „tessék jönni Vásárhelyre, mert nagyszerű az anyag, főleg mióta így kibővült, és sokkal részletesebben tudják az anyagot bemutatni!” Ez az észrevétel a helybelieknek is szól, érdemes időnként felkeresni a képtárat. És ha még többet szeretnének tudni a magyar művészetről, olykor a budapesti Nemzeti Galériát is felkereshetik.

– A nyugdíjas státus nagyon képlékeny valami az alkotó ember számára. Van még adóssága?

– Ó, hát ne vicceljen! Most szeptemberben vagyunk, és novemberi határidővel három dolgot kellene leadnom, közben pedig utaznom is kell. Pont Szinyei-ügyben nagyon szépen haladunk, ugyanis a Felvidéken levő nagy kastélyában, Jernyén közben kialakítottak egy Szinyei-képtárat, és most megint oda várnak. Mindig bővítjük és népszerűsítjük a kiállítást. Kérem az erdélyiektől, hogy látogassanak Felvidékre is, mert az ottaniaknak is nagy szükségük lenne az idegenforgalomra.

– A Dósa-könyv bemutatója, az ön előadása most lejár, de gondolom, Marosvásárhely és Erdély néha még visszaszólítja.

– Be kell vallanom, hogy egyre ritkábban. Azért, mert tényleg elég komoly feladatokat kellene ezen a télen is teljesítenem. És nem mellékes, hogy mivel betöltöttem a 75. évemet, ez már versenyfutás az idővel. Legalább az elkezdett könyveimet be kéne fejeznem. Úgy fáj a szívem, hogy az íróasztalom mögötti szekrényemben ott van a kikutatott anyagaim tömege, mind erről a nemzetközi kontextusról, én pedig valószínűleg ezeket már nem fogom tudni feldolgozni. De legalább amiket elkezdtem, azoknak a végére szeretnék járni. Ez talán az unokáimnak hoz majd némi megkönnyebbülést, hogy a továbbiakban nem nyaggatom sokat őket.

– Akkor hát sok időt és erőt, egészséget kívánok a munkához. Jusson belőle az unokákra is!

– Köszönöm szépen, úgy legyen!