2020. február 19., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Valamiben elsők vagyunk Európában, de ezzel semmi okunk dicsekedni, mert olyan problémákat vetít előre, amelyek generációk életét keseríthetik meg. És nincs arra utaló jel, hogy akinek ez volna a dolga, annak valami megoldás is lenne a tarsolyában.

Egy friss európai bizottsági jelentés szerint az unióban szép hazánknak van a legtöbb külföldön dolgozó állampolgára, ráadásul az elvándorlás mértéke még fokozódik is. Az államközösségből a napokban kilépett briteknél az új bevándorlási szabályokra való készülődés során pedig nemrég kiderült, hogy a szigetországban a lengyelekével vetekszik az ott élő romániaiak száma. És valószínűleg más országokban is hasonló a helyzet az unión belülről érkezett bevándorlók tekintetében.

Pontos adatai arról, hogy hova, hányan és mennyi időre mentek el, végleg-e avagy csak időlegesen terveznek külföldön dolgozni, alighanem semmilyen hazai okosnak nincs. Pedig egy olyan országban, ahol az állam bevételeinek kétharmada bérjuttatásokra megy, a politikusok és a mögöttük álló szakértői tábor számára, ha van itt ilyen, kiemelten fontos kérdés kellene legyen az elvándorlásnak legalább a fékezése, de hosszabb távon az emberek visszacsábítása is. A politika eddig csak választóként kezdte észrevenni ezt a réteget, mert a szavazataik jól jönnek a számukra. Azonban az adófizető szemszögéből ez csupán elhanyagolható fontosságú kérdés ahhoz képest, amekkora gondot jelent már most és fog jelenteni később ennek a több millióra tehető rétegnek az adó- és társadalombiztosítási hozzájárulása. Most is tudott, hogy a külföldön dolgozók évente több milliárd eurót küldenek haza, ami jól is jön a családjuk és a kereskedők számára, ám ha ennek a rétegnek legalább a fele itthon kereshetné meg azt a fizetést, és a munkaadójával egyetemben itt fizetné az adót meg az egyéb hozzájárulásokat, a politikumnak nem azon kellene törnie a fejét, hogy honnan lesz pénz az idei nyugdíjemelésre. Volna miből, és maradna sztrádaépítésre is. Az atyafiaknál pedig nem az ázsiai pékek megjelenése vezetne falugyűléshez, hanem azon morfondírozhatnának, hogy merre töltsék a megérdemelt évi pihenőszabadságot.

Ám nálunk a döntéshelyzetben levők a problémáknak csak a tüneteire reagálnak, amikor a politikai érdek úgy kívánja, a tünetet kiváltó gondok megoldásáról még választási kampányokban is ritkán szólnak. A példánál maradva, így most mindenki a száját köszörüli az atyafiakon, jól kiosztják nekik az észt, tán egy-két okos hivatal még meg is bünteti őket, de marad tovább minden a régiben. Az, hogy a most aktív generációnak és az utána következőnek miből lesz nyugdíja, és hogy a leszegényedő ország egyre jobban leszakad nemcsak Nyugattól, hanem a környező államoktól is, még látszólag sem igen érdekli mindazokat, akik az ide fajuló helyzetet befolyásoló döntéseket meghozták, de azokat sem, akiknek most kellene lépniük, hogy a helyzet ne romoljon tovább. Fájjon majd a feje annak, aki benne lesz a pácban.