Valamiben elsők vagyunk Európában, de ezzel semmi okunk dicsekedni, mert olyan problémákat vetít előre, amelyek generációk életét keseríthetik meg. És nincs arra utaló jel, hogy akinek ez volna a dolga, annak valami megoldás is lenne a tarsolyában.
Egy friss európai bizottsági jelentés szerint az unióban szép hazánknak van a legtöbb külföldön dolgozó állampolgára, ráadásul az elvándorlás mértéke még fokozódik is. Az államközösségből a napokban kilépett briteknél az új bevándorlási szabályokra való készülődés során pedig nemrég kiderült, hogy a szigetországban a lengyelekével vetekszik az ott élő romániaiak száma. És valószínűleg más országokban is hasonló a helyzet az unión belülről érkezett bevándorlók tekintetében.
Pontos adatai arról, hogy hova, hányan és mennyi időre mentek el, végleg-e avagy csak időlegesen terveznek külföldön dolgozni, alighanem semmilyen hazai okosnak nincs. Pedig egy olyan országban, ahol az állam bevételeinek kétharmada bérjuttatásokra megy, a politikusok és a mögöttük álló szakértői tábor számára, ha van itt ilyen, kiemelten fontos kérdés kellene legyen az elvándorlásnak legalább a fékezése, de hosszabb távon az emberek visszacsábítása is. A politika eddig csak választóként kezdte észrevenni ezt a réteget, mert a szavazataik jól jönnek a számukra. Azonban az adófizető szemszögéből ez csupán elhanyagolható fontosságú kérdés ahhoz képest, amekkora gondot jelent már most és fog jelenteni később ennek a több millióra tehető rétegnek az adó- és társadalombiztosítási hozzájárulása. Most is tudott, hogy a külföldön dolgozók évente több milliárd eurót küldenek haza, ami jól is jön a családjuk és a kereskedők számára, ám ha ennek a rétegnek legalább a fele itthon kereshetné meg azt a fizetést, és a munkaadójával egyetemben itt fizetné az adót meg az egyéb hozzájárulásokat, a politikumnak nem azon kellene törnie a fejét, hogy honnan lesz pénz az idei nyugdíjemelésre. Volna miből, és maradna sztrádaépítésre is. Az atyafiaknál pedig nem az ázsiai pékek megjelenése vezetne falugyűléshez, hanem azon morfondírozhatnának, hogy merre töltsék a megérdemelt évi pihenőszabadságot.
Ám nálunk a döntéshelyzetben levők a problémáknak csak a tüneteire reagálnak, amikor a politikai érdek úgy kívánja, a tünetet kiváltó gondok megoldásáról még választási kampányokban is ritkán szólnak. A példánál maradva, így most mindenki a száját köszörüli az atyafiakon, jól kiosztják nekik az észt, tán egy-két okos hivatal még meg is bünteti őket, de marad tovább minden a régiben. Az, hogy a most aktív generációnak és az utána következőnek miből lesz nyugdíja, és hogy a leszegényedő ország egyre jobban leszakad nemcsak Nyugattól, hanem a környező államoktól is, még látszólag sem igen érdekli mindazokat, akik az ide fajuló helyzetet befolyásoló döntéseket meghozták, de azokat sem, akiknek most kellene lépniük, hogy a helyzet ne romoljon tovább. Fájjon majd a feje annak, aki benne lesz a pácban.
