Nem tudom, pontosan mikor vált Zsolt legfőbb ismertetőjelévé a világoszöld szöktetős hajtány, de az biztos, hogy valamikor még az ismeretségünk előtti időben, én ugyanis egyszer sem láttam őt gyalogosan. Kicsivel több mint egy hónapja még féltve őrzött járművén robogott háromnegyed nyolc körül iskolába, és természetesen a haveri délutánokra is az apró kerekeken érkezett. Ő volt a legelszántabb hajtányos a bandából, és ezt, ahányszor csak alkalma volt rá, mindenkinek a tudomására hozta. Beszélgetés közben is trükközött, pörgetett, ugrott, landolt, és az állandó gyakorlásnak meg is volt az eredménye. A csapat legmenőbb „arcai” sem tagadhatták, hogy ebben valóban ő a legjobb.
Hetek óta nem találkoztunk. Az édesanyjától tudtam, hogy a járvány idejére a vidéki nagyszülőkhöz költöztek.
– Anyósoméknál legalább csend van, és tisztább a levegő – magyarázta a kedves arcú, nyugalmából kimozdíthatatlannak tűnő asszony, aki eddig a vendéglátóiparban dolgozott, és a pandémia miatt meghatározatlan időre munka nélkül maradt. Igazat adtam neki, de gyanítottam, hogy Zsolt nehezen fogja megszokni az új életkörülményeket. Különösen a – többhetes kényszerszünidő után szinte észrevétlenül érkező – húsvéti vakáció juttatta eszembe egyre gyakrabban 12 éves ismerősömet. A feltámadás ünnepének másodnapján – amit máskor két locsolás között végighajtányozott – rá is írtam a Facebook-messengeren. Tudtam, hogy a mesélő kedvű kiskamaszok közé tartozik, és bíztam benne, hogy most is szívesen szóba áll velem.
– Szia. Hogy vagy? Mivel töltötted az öntözőnapot? – kérdeztem beszélgetésünk elején.
– Ökörködtünk a Skype-on a haverokkal egész nap. Az interneten találtunk egy csomó karanténos locsolóverset, többek között azokat „posztolgattuk”. Amikor meguntuk, GTA-ztunk (sz.m.: számítógépes játék). Hamar eltelt a nap. Jobb volt, mint amire számítottam.
– Nem hiányzott a locsolás?
– De, egy kicsit. Főleg az öntözőpénz. – Beszélgetőtársam a kicsi sárga mosolyikonnal jelezte, hogy ezt félig-meddig viccnek szánta, annyira nem bánkódik. Hozzá is tette gyorsan: – De most úgysem lenne mire elkölteni. Amúgy anyut, mamát és a tesómat meglocsoltam. Ők tojást is festettek, így valamennyire megvolt a húsvéti hangulat.
– Megszoktad a vidéki életet?
– Nyáron sokszor jövünk ki mamáékhoz egy-két napra vagy többre, most mégis furcsa volt itt lenni. Az első héten legalábbis nem találtam a helyem, olyan volt, mintha száműzetésben lennék. De most már kezdem megszokni. Magammal hoztam a hajtányomat, és mindennap ki tudok menni az udvarra legalább egy-két órát gyakorolni. Ez sokat segít. A haverokkal délután vagy este órákat beszélünk az interneten, így nem hiányoznak annyira. Azt hiszem, azoknak nehezebb ez a karanténosdi, akik tömbházban laknak. Az egyik barátom például egy hónapja nem ment ki a lakásból.
– Sikerült kialakítanod egy állandó napirendet?
– Elég egyformák a napjaim, de ebben nincs semmi tudatosság. Mivel esténként sokáig lógok a neten, másnap délelőtt 10-ig, 11-ig alszom. Ébredés után ágyvetés, reggeli. Utána kicsit telefonozok, aztán kimegyek hajtányozni. Ha megkérnek, segítek anyuéknak a konyhai munkában, krumplit hámozok, felvágom a zöldségeket az ebédhez. Az ilyesmit mindig is szívesen elvállaltam, azt mondják, van is érzékem hozzá. Talán egyszer híres szakács leszek. Délután újra előveszem a rollert. Internetes videókból próbálok új trükköket tanulni, ha valamelyik sikerül, levideózom, és feltöltöm az Instagramra. Utána leülök gépezni. Számomra most ez a nap legjobb része, a haverok miatt. Alig várom, hogy végre „élőben” is találkozzunk.
– A vakáció előtti hetekben beindult az internetes oktatás. Mi a véleményed a virtuális tanórákról?
– Nekem ez annyira nem jön be. Én még csak hatodikos vagyok, a tesóm nyolcadikos, neki fontosabb, hogy részt vegyen ezeken az órákon, és én szívesen át is engedem neki ilyenkor a laptopot. Igaz, van még egy számítógépünk, de az elég régi, és mindegyre lefagy. Amúgy a nővéremtől eltérően én nem vagyok az a tipikus jó tanuló, így egyáltalán nem örülök az internetes leckéknek és házi feladatoknak. A „rendes” iskolaidőben legalább ott voltak a szünetek, nagy ritkán a lyukasórák, amikor jókat lehetett hülyéskedni az osztálytársakkal. A felmérők előtt együtt izgultunk, a nap végén együtt indultunk haza. Titokban örültem, amikor bezárt az iskola, de most már egyre jobban hiányoznak ezek a közös pillanatok. Olyan nélkülük a suli, mint egy sótlan vajas kenyér.
– Ha véget ér a karantén, mit szeretnél legelőször tenni?
– Elhívnám a haverokat hajtányozni a Somira. Remélhetőleg késő estig maradhatnánk, és másnap újra mehetnénk. Biztos vagyok benne, hogy ha eljön ez az idő, jobban fogunk majd szórakozni, mint addig valaha.
