Demény Péter: Festés
Mennyi magány, ha mást látsz, és másként, mint a másik,
mennyi fojtó valóság, álom kifulladásig,
milyen fekete nő, vágyak a pusztulásban,
félelem-holtidő a soha-meg-nem-nyugvásban,
a postás már biciklin, hordja a tarkaságot,
és itt meg összegyűltek mind a békatojások,
mint kocsi suhan el tekinteted a sztrádán:
a valóság vakít a képzelet határán.
Érdekes-szép ajándék, nagy veszély a tehetség,
festünk, hiszen muszáj, de vágyunk rá, hogy tessék,
te buggyansz ki mindig magányos ecsetedből,
mint szombatból vasárnap vagy szerda majd a keddből,
és mégis mások nézik, örülnek-fanyalognak,
mások mondnak élőnek vagy élőként halottnak –
te magad mindig elérsz egy veszélyes határig,
ahol már csak a furcsa emberfeletti számít.
És itt vannak a képek, ítéld meg őket, ember,
de ne fáradt-irigyen: szomorú szeretettel,
nagy küzdelem a festés, egy egész harc magaddal,
míg mögötted a sátán és előtted az angyal,
szenvedély, szédülés, mást-zokogva-kizárás,
kongó szívvel magányos, nagy, különös ihlet-várás.
Te csak állj itt, és nézzed, hogyan történt az élet,
a boldogság hogyan vájt medret a szenvedésnek.
