2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amiről most írnék, arról túl sok szó esett már az irodalomban, de a magánéletben szégyenlősen takargatjuk, vagy alig beszélünk róla. 

Amiről most írnék, arról túl sok szó esett már az irodalomban, de a magánéletben szégyenlősen takargatjuk, vagy alig beszélünk róla. Nem felnőtt, nem férfias dolog. Avagy tudomásul vesszük közmegegyezéssel, közhallgatással, és továbblépünk, átlépünk felette, fontosabb dolgokra fordítjuk figyelmünket.
Egyesek szerint fölösleges, időpazarlás, hisz olyan kevés hasznos idő adatik nekünk e földön (?), mások szerint szokás dolga, egészséges magánügy. A csecsemők és öregek előjoga, tulajdonsága, jellemzője. Szükségtelen luxus, de finom.
Igen, a címben is feltett délutáni alvásról próbálok összehozni valamit, jogcímet keresek hozzá. Tipikusan békeidős tevékenység. Nem nagyon hallottam arról, hogy az első világháborúban dédjeink és nagyapáink bár egy délután is szunyókáltak volna csöndes elégedettséggel a szúnyogháló vagy szögesdrótok alatt, között a lövészárokban. Hogy elnyomta volna őket a bőséges hadiebéd után a buzgóság a vezérkari terepasztalon vagy éppenséggel az ágyútalp mellett a kövér galíciai fűben.
Aztán a kommunizmus építése közben sem illett délután egy órácskára lepihenni, hiszen a kommunista egy percig sem mondhat le az ideológusok szerint az osztályharcról, „nincs mentség, ha elnyom az álom”, fenyegették meg H. I. versével a negyedikeseket olvasókönyv által a minisztériumból a tananyag 
összeállítói. Felsőbb utasításra. A békeharc közben sem szabad aludni, miként a háborúban is tilos, nem javallott a győzelem érdekében.
Azért persze vannak kivételek. Olyan merészek, akik nem nagyon vették komolyan a pártnak a délutáni magánpihenésre kimondott tilalmát. Nem írták le, csak szóban, megengedő mozdulattal, kényszerűen utaltak rá a titkárok, igazgatók, főbizalmik, káderesek, baloldali elhajlók. Legfennebb tíz percet engedélyeztek. Ennyi elég, ez a józan időmennyiség az energetikusok, dietetikusok szerint. A dialektikusok is ennyit materializáltak. Állítólag Engels is ily kicsinyet aludt, Lenin pedig még ennyit sem. Sokkal aktívabb volt annál. Nagy (orosz) lelki tartalékok felett uralkodott. Sztálin csak a vége felé merte lehajtani klasszikus grúz fejét, amikor már elég ellenséggel végzett. Álmát őrizték a költők és a fegyverek. A Kreml falai, Lenin kis vörös márvány végkuckója a Kreml falának tövében. A Vörös téren.
Bár ismerte a négy klasszikust, sőt tanított is belőlük néhány évig, apa mégis minden délután, ha tehette, fiatal orvos korától kezdve ledőlt délután, ebéd után. Behúzta a dolgozó- vagy a nagyszoba ajtaját, nagyon szépen megkért, hogy ne bakalódjunk öcsénkkel, maradjunk egy órára csöndben. Nehéz volt. Szinte lehetetlent kért tőlünk. Ugyanis percenként robbant ki közöttünk az antagónia. Az ellenlábazás kézzel és lábbal, szóban és helyfoglalásban, játékszerben és eszközben nyilvánult meg, tört a felszínre. Fékezhetetlenül ingerelt a ránk oktrojált csöndrendelet. A hangunkat elméletileg suttogóra fogtuk, de inkább volt az Üvöltő szelek utánzata, mint a Suttogások és sikolyok alattomos lopakodása. Aztán apánk mérgesen felkelt, lehordott bennünket, és leült dolgozni, az írószoba ajtaja alól kigomolygott a cigaretta füstje, kékes pára kavargott a levegőben, ahogyan a lenyugvó nap sugarai a Maros felől átmetszették a délután maradékát. Mi elcsendesedtünk, már nem volt tétje a játékoknak, megtaláltuk a különutakat, bár kissé szégyelltük magunkat, de tisztában voltunk vele, hogy holnap az egész kísértetiesen ugyanígy meg fog ismétlődni. Apa úgysem haragszik meg komolyan.
Hatvan évvel később ugyanilyen szokásnak hódolok. Minden délután ágynak dőlök, belezuhanok. Elvonulok, behúzom magam mögött a szobaajtót, és „elmerülök Morpheus karjai közé”. Így mondják ezt szépelgő közhellyel. És a történelem békeüzenete megismétlődik: 
rászólok A-ra, unokámra, mielőtt kikapcsolom magamat és aranysárga mobilomat. Csöndet kérek. Csak azért nem loptam el egy szállodából az azonos szövegű táblácskát, mert lányunokám még nem tud olvasni. De ami késik, nem múlik el nyomtalan. Sohasem hittem volna, hogy ugyanúgy teszek majd, mint Apa. A délutáni alvásparancs tehát a géneken keresztül testálódik. Csak tudnám, melyik génszekvencia felelős ezért.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató