Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Jaj, kedveseim, hát kellett nekünk ide születni? Amikor még kölykök voltunk, nagy telekben szánkóztunk derékig, a tavasz első fuvallatára kizöldültek a fák, énekeltek a csicsergők, május közepétől jött a meleg, be lehetett suppanni a kis hidas, beton gyerekmedencébe. Sőt, még el is lehetett sétálni odáig, nem döglöttünk bele a negyven fokba, mert még léteztek a környéken olyan, mára már alig ismert fogalmak, mint a fák. Amúgy persze nagy kaka volt az egész, de gyerekként a szocialista diktatúra nyűgét nem éreztük annyira, és az időjárás sem volt olyan bolond, mint manapság. Az idén áprilisig tartott a tél, júniusig a tavasz, most pedig reánk szakadt a mediterrán klíma, rendszeres éjjeli égzengésekkel, régi ismerősként ránk rottyanó szupercellákkal. És napközben, amikor hűsülni mennénk, ránk rottyan a karmánk ármánykodta balszerencse is, mert lenne hova, de még sincs. Itt ez a szép város a végeken, az egykori flekkencentrum: a nem is túl távlati múltban, ha feredőzni akart volna a lakosság panelbe szorított legnagyobb része, elmehetett a Voinţa strandra, a Május 1. strandra, a fedett uszodába, a Víkendre, hogy a Maros különböző partszakaszairól ne is beszéljünk. Pedig légykondis busszal mentünk odáig, ájulásos kánikulában, vagy gyalog, ha harminc fok alatt volt. De a fák alatt el lehetett viselni. Ma már nemigen utazunk busszal, sivatagi napsütést vernek vissza a ház-
falak. És nincs is hova mennünk. Ja, de van, juppi! A Víkend. Az egyetlen szabadtéri strand, ami megmaradt. Szóval, gyalog esélytelen. Busszal talán, de valószínűleg meglopnak. Autóval nem kapsz parkolóhelyet. Biciklin utolér az infarktus. Motoron megsülsz. Ha van egy robogód, akkor király vagy, csak ezt kevesen tudják. Tegyük fel, hogy van. Bepakolod a vízirucit meg minden egyebet a csomagtartóba, elgurulsz odáig. Bemész, helyet keresel, van elég, a helyszín esmént nagyon szép, száll a lángos illata, vigyázzállásban repkednek utána a darazsak. A víz csobogó hangja hív, már az óvodában is a vízidisznó volt a jeled. De nem mászol be a medencékbe. Meditálsz és a rituális utóöntisztításhoz gyűjtöd az energiát, majd lamentálni kezdesz, hogy talán kicsit később. És ez így megy egészen estig, amikor önmagadra és a világra dühösen hazarobogsz, és ismét megfogadod, hogy ha beleszakadsz is, veszel egy házat, és a kertjében felállítasz egy medencét, bármily kicsiny is legyen az. Egészen estig, amikor a helyetted lubickoló, vidám siserehad elindul hazafelé, a hegyen lévő völgy irányába. Akikre elég egy pillantást vetned, hogy tudd, nem szeretnéd, ha a róluk lecsobbanó haboknak csupán egy milliliterjét is véletlenül lenyelnéd. Lehetsz meggyőződésileg a legnagyobb világpolgár, akkor sem.
Este pedig morcosan veszed számba a lehetőségeidet a drága marosszentgyörgyitől a szuper, de kicsit túl messze fekvő harasztkeréki strandig. És dühöngsz, hogy itt, a világ közepén teszik tönkre a fürdőzésedet azok, akik. És tették tönkre azon, emelkedettebb társadalmi státuszban parazitálók, akiknek köszönhetően nincs már Voinţa és nincs már Május 1. strand sem. De sebaj! Hamarosan lesz megoldás! Megmenekül a Víkend, az egyetlen túlélő marosvásárhelyi strand. Hurrá! Gond csak egy van: ahelyett, hogy azok, akiknek a siserehad kiszorítása lenne a dolguk, komolyabban vennék a zsíros fizetésért végzett, belügyinek álcázott, ám egyszerű köztisztviselői állásukban rájutt kirótt feladatukat, és kikergetnék a szutykos alsógatyában viháncoló sziréneket a medencékből, most éppen kerítéseket épít a strandért felelő hatóság. Értik? Pár civilizálatlan miatt télen-nyáron nézhetjük majd, ahogyan gyerekkorunk egyik kedvenc strandjának medencéi körül ronda kerítések meredeznek, amelyeket úgyis átmásznak azok, akik át akarnak mászni. Kedves múltunk egyik kedves emlékének egykori összképét jól véssük az eszünkbe, mert többé nem lesz már olyan, mint volt. És mindezt miért? Mert egyesek, akiknek az lenne a dolguk, hogy betartassák a betartanivalót, nem képesek két pár tököt növeszteni maguknak, és rendet csinálni, inkább bamba tekintettel csámcsogják a lángost a parton.
De sebaj! Állatkertben még úgysem fürödtünk ez idáig, és biztosan egyedi élmény lesz a hátunkban érezni a minket bámuló, kerítésen túli közönség gyermekdeden kíváncsi tekintetét. Reméljük, etetni nem akarnak majd.