A dél-erdélyi magyarság (1940–1944)

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt terület mintegy 2/5-e, az ún. Észak-Erdély, míg Dél-Erdély továbbra is román fennhatóság alatt maradt. Észak-Erdélyben jelentős számú, több mint egymillió román anyanyelvű lakos került magyar uralom alá, míg Dél-Erdélyben közel félmillió magyar volt kénytelen vállalni – Trianon után másodszor – a kisebbségi sorsot. 

A témáról L. Balogh Béni történész, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának tudományos titkára tartott előadást a Bernády Házban. Az esemény adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.

– A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hirdették ki, ennek értelmében Erdély északi fele és Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, míg a déli, a nagyobb és gazdagabb rész Romániánál maradt. Az észak-erdélyi magyarok kitörő örömmel fogadták a döntést, míg a dél-erdélyiek második Trianonként fogták fel.

– A dél-erdélyi magyarok sorsa talán még az azt megelőző 22 évinél is rosszabbul alakult, az elnyomásuk fokozódott. Romániában a bécsi döntés kihirdetését követően a népharag elsöpörte II. Károly királyt és rendszerét, és Berlin nyomására Ion Antonescu került a miniszterelnöki székbe, aki teljhatalommal rendelkezett. Ő volt az úgynevezett kondukátor. Ion Antonescu, akárcsak helyettese, névrokona, Mihai Antonescu külügyminiszter, szélsőségesen antiszemita, rasszista, xenofób, idegengyűlölő nézeteket vallott, ő is szlávellenes és magyarellenes volt. A kezdeti periódusban, 1941. január második feléig, a vasgárdával, az úgynevezett zöldingesekkel volt hatalmon. 1941 januárjában azonban a zöldingesek puccsot akartak végrehajtani. A puccsot Antonescu leverte, és ettől kezdve, ‘44 januárja és ‘44. augusztus 23. között, már nem fasiszta diktatúra volt, hanem Ion Antonescu katonai diktatúrája. Kemény kézzel vezette az országot. A kezdeti periódusban, a fasiszta diktatúra idején, a dél-erdélyi magyarság élete is sokszor veszélyben forgott, nemcsak vagyoni biztonságuk, verések, letartóztatások, sőt gyilkosságok történtek. Ezt követően, ‘41 januárjától, a vagyonuk továbbra sem volt biztonságban, és elsősorban a nyelvhasználat terén szenvedtek hátrányt. Némiképp visszafogó erőként hatott Antonescuék politikájára az, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, és számoltak azzal, hogy ha ők atrocitásokat követnek el a dél-erdélyi magyarok ellen, akkor ugyanez történik majd az észak-erdélyi románokkal is. 

– Mit jelentett az 1940-ben kezdődött 

úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika? 

– Teleki Pál miniszterelnök nem hirdetett kirekesztő, etnocentrikus nézeteket, mint a román miniszterelnök, nem akarta az országból elüldözni a más nemzetiségűeket. Egy soknemzetiségű birodalomban gondolkodott, amelyben egyfajta modus vivendit kívánt biztosítani az ott élő nemzetiségeknek cserébe azért, hogy elismerjék a Kárpát-medencei magyar szupremáciát és a magyar primátuszt. Ez naiv elképzelés volt, hiszen már akkor a nemzetiségek a saját államukhoz akartak tartozni, és nem fogadták el, hogy magyar uralom alatt éljenek, még akkor sem, ha viszonylag szabadon használhatták anyanyelvüket. Teleki Pál elképzelései sem valósultak meg, ugyanis sok esetben a magyar közigazgatási hatóságok nem hajtották végre az utasításait. Észak-Erdélyben románellenes hangulat volt, Dél-Erdélyben magyarellenes, és 1940 októberében retorzióképpen Teleki Pál elrendelte több száz román értelmiségi kiutasítását Nagyváradról és Kolozsvárról. Embertelen körülmények között toloncolták ki őket, marhavagonokban, bár ártatlan emberek voltak, akik nem tehettek a nagypolitika alakulásáról. 

A dél-erdélyi magyarság már azelőtt is érezte az elnyomást. A második bécsi döntés után még nagyobb nyomás nehezedett rájuk, és ez jelentette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika kialakulásának kezdetét, 1940 októberében kezdődtek a kitoloncolások. Ettől kezdve mind a két kormány nemzetiségi politikája arra irányult, hogy szemet szemért, fogat fogért. Ha Budapest tudomására jutott, mondjuk, hogy Romániában három magyart letartóztattak és hadbíróság elé citáltak, akkor ugyanezt tették Észak-Erdélyben három románnal. Ez bármennyire embertelen és kegyetlen volt, némi visszafogó erővel bírt, kissé visszafogta a kormányok büntető szándékát, mert tudták, hogy retorzió következik. Ez folyt tulajdonképpen ‘44. augusztus 23-ig. 

– Az egyik tanulmányában olvastam, hogy Antonescu ‘41-ben egy minisztertanácsi gyűlésen kijelentette, hogy a törökök, zsidók és magyarok elleni gyűlöletben nőtt fel, és élete végéig harcolni fog a haza ellenségei ellen. Ennek ellenére azt ígérte, hogy amíg hatalmon van, a magyaroknak nem kell aggódniuk, mert keresztényként nem fog ártatlan embereket büntetni mások vétkeiért. Betartotta az ígéretét?

– Antonescu elképzelése az volt – szerencsére nem sikerült véghezvinnie a nagypolitika alakulása következtében –, hogy megtisztítja úgymond Romániát, ahogy ő fejezte ki magát: mindenféle idegen elemtől, minden nemzetiséget kitelepít vagy kitoloncol az országból, vagy lakosságcsere révén szabadul meg tőle. Ezzel állíthatjuk szembe a magyar nemzetiségpolitikát, amely nem kirekesztésen alapult, hanem a magyar szupremácia elismerésén. A román fél viszont etnocentrikus államban gondolkodott.

– Ma sincs másként, kizárólag egységes nemzetállamban gondolkodik... 

– Ez egy régi „hagyomány”. Már a ‘30-as években többen – pl. Sabin Manoilă vagy Nichifor Crainic – a tiszta román állam elvét hangoztatták. Születtek lakosságcsere-elképzelések is. Sabin Manoilă egy nagyon átfogó és részletes lakosságcsere-tervet készített ‘41 őszén. Ion Antonescu is tudott róla, és támogatta. Szerencsére nem sikerült megvalósítani, elsősorban – gondolom – a német ellenzés miatt, hiszen érdekháború volt: a német vezetés nem akart változtatni a politikai status quón Közép- és Kelet-Európában mindaddig, amíg a háború be nem fejeződik. Hogy mi lett volna utána, ha Hitlerék nyerik meg a háborút, a román–magyar viszonyt illetően Erdéllyel, azt nem lehet tudni, mindenesetre a lakosságcsere-tervet sem sikerült megvalósítani. Ez azzal járt volna, hogy mintegy három és fél millió embert kitelepítenek Romániából – az összes nemzetiségit, de elsősorban a magyarokat –, és cserébe a Magyarországon élő románokat befogadják. Nyilvánvalóan nem paritásos alapon, hiszen sokkal több magyar élt Romániában, mint román Magyarországon.

– Kizárólag kirekesztésre, lakosságcserére gondoltak, nem volt szó beolvasztásról, asszimilációról? 

– Inkább a kirekesztésben és eltávolításban gondolkodtak, meg akarták szabadítani az országot az idegen elemektől, hogy legyen tiszta román.

– Ebben az időszakban süllyedt mélypontra Magyarország és Románia kapcsolata.

– Teljesen mélyponton volt a két ország kapcsolata. A bécsi döntés meghozatala előtt a Teleki Pál által vezetett magyar kormány még háborúzni is kész lett volna Romániával azért, hogy revíziós céljait megvalósítsa, hogy Erdélyt vagy Erdély egy részét visszaszerezze. Erről viszont a román fél egyáltalán nem volt hajlandó tárgyalni sem ‘40 nyarán, sem azt megelőzően, hiszen azt vallották és azt vallják ma is, hogy Erdély egyesülése Romániával évszázados küzdelmek eredménye, a román nép akarata.

– Sokszor újraegyesítésről beszélnek, állítva, hogy Erdély mindig Románia része volt.

– Igen, a három román állam egyike. A magyar fél viszont azt mondta, hogy Erdély történelmileg Magyarország részét képezte. A magyar félnek nem volt igaza, hiszen a 18. századtól, a török uralom alóli felszabadulást követően, demográfiailag román többség volt Erdélyben. 

A magyarok azt mondták, hogy történeti érvekkel alá tudják támasztani, hogy ez magyar terület, a románok meg demográfiai érvekkel álltak elő. 

– Ha jól tudom, a románok már a bécsi döntés előtt lakosságcseréről beszéltek.

– A románok már ‘40 nyarán, a bécsi döntés előtt mondták, hogy legyen lakosságcsere. Ugyanazt, amit Sabin Manoilă, vagyis hogy területet nem adnak, de magyarokat igen. A magyar fél meg azt mondta, hogy lakosokat csak területtel együtt fogadnak el. Tehát a tárgyalások nem jutottak eredményre, a magyar fél kész volt akár háborút is indítani. Ezt megneszelték Berlinben, megtudta Hitler, aki már akkor elhatározta, hogy háborúzni fog a Szovjetunióval, és egyáltalán nem kívánta, hogy itt egy háborús tűzfészek alakuljon ki. Nagy tervei voltak, és számított mindkét országra szövetségesként. Ekkor lépett közbe Hitler: Bécsbe hívatta a román és a magyar külügyminisztert. Mindenki azt hitte, hogy tárgyalni fognak a területi revízióról, és megegyeznek, de akkor már meg volt húzva a határ. Hitler már korábban behúzta egy térképre a bécsi döntés határait, a két félnek csak annyi volt a feladata, hogy rábólintson és elfogadja. 

– Ezzel akár azt mondhatjuk, hogy Hitler megelőzött egy háborút? Hogyan reagáltak a felek?

– Pontosan. Hitler így megelőzött egy háborút, rákényszerítette mindkét félre az akaratát. A román fél nyilvánvalóan égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta, de nem volt módja tiltakozni, hiszen Németország a vezető katonai ereje volt Európának. Teleki Pálnak egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Egyrészt Erdély egy része visszakerült Magyarországhoz, de Teleki tudta, hogy ennek súlyos következményei lesznek. Teleki Pál náciellenes volt, és tudta, hogy ha ezt a bécsi döntést elfogadja Magyarország, mint egy ajándékot Németországtól, akkor később majd Németország követelésekkel áll elő. Így is történt. Azonban visszautasítani nem lehetett, mert a magyar közvélemény olyannyira revíziópárti volt, hogy ha Teleki azt mondja, nem fogadom el, elsöpri a nép haragja. 

Konklúzióként elmondhatjuk, hogy a dél-erdélyi magyarság helyzete nagyon rossz volt, még rosszabb, mint az azt megelőző 22 évben: anyagilag tönkrement, szellemi, kulturális élete elsatnyult, demográfiailag legyengült. Mintegy 200 ezer dél-erdélyi magyar átmenekült Magyarországra, ezáltal kb. 40%-kal csökkent a dél-erdélyi magyarság száma, és ennek demográfiailag mind a mai napig látjuk a nyomát. Míg a ‘30-as román népszámlálás alapján a dél-erdélyi városokban a románság 40% körül volt, ‘41-re már elérte az 55 százalékot. A magyarok elmentek, és jöttek az észak-erdélyi románok, akik szintén több mint 200 ezren voltak. Tehát egyfajta fordított népvándorlás következett be.