Danika pártfogója
2014-08-05 15:20:55
- Nagy Székely Ildikó
Júlia valahogy mindig szerencsés volt. A ház, ahol született és amelyet kamaszkorában titokban nagyon féltett, megmenekült az „aranykor” buldózerkarjaitól.
Júlia valahogy mindig szerencsés volt. A ház, ahol született és amelyet kamaszkorában titokban nagyon féltett, megmenekült az „aranykor” buldózerkarjaitól. Benne volt a bontási tervben, de pár hónappal a pusztító munkálat elindítása előtt véget ért a diktatúra. Az iskolában nemcsak diáktársai, de a legtöbb tanár is kedvelte, bár fényképe sohasem került fel az éltanulók táblájára. Könnyen megtalálta a hangot mindenkivel, felszabadult nevetése környezetét is magával ragadta. Sok mindennek nekifogott az évek során, kislányként szalvétákat, majd telefonkártyákat gyűjtött, később mellényeket kötött, aztán modern táncra járt, de egy idő után valamennyi szenvedélyével felhagyott. Csak eggyel nem: a gyerekekkel, akiknek társaságában igazán szabadnak érezte magát. Jól ismerték a régi árvaházban, ahonnan vasárnaponként mindig kivett valakit, legtöbbször a fekete szemű Danikát.
– Nejlonszatyorban vittem a ruhát, amit a kicsi barát a városban viselt, aztán a nap végén, amikor visszatértünk az árvaházba, vissza kellett vennie az ottani öltözéket. Nagyon szeretett engem. Még arról is sikerült leszoktatnom, hogy az abrosz vagy a szőnyeg alá dugja a kenyérszeleteket, amikor nálunk ebédelt – mesélte Júlia egy közös vonatozás alkalmával, valahol Vásárhely és Kolozsvár között. Aztán azt a borongós délutánt is felidézte, amikor kis pártfogoltjával sehogyan sem lehetett szót érteni.
– Csak hülyeségeket csinált, meg sem hallotta, hogy mit beszélek, folyton feleselt. Addig feszítette a húrt, amíg elvesztettem az önuralmam, és felpofoztam. A Vár sétány felé jártunk éppen. Ő megállt, a szemembe nézett, aztán kibukott belőle a kérdés és állítás határán ingadozó mondat: te nem szeretsz. Persze azonnal kibékültünk, hamar megbocsátott nekem. De azokat a szavakat most is hallom.
– Mi történt aztán Danikával?
– Idővel más városba került, így a kapcsolat megszakadt. Évek múlva jutott el hozzám a hír, hogy HIV-fertőzött volt, és már nem él.
A kilencvenes években Júlia különféle, idősekkel és hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szervezetekhez járt besegíteni. Aztán hosszú idő múlva felvételizett a kolozsvári egyetemre, pszichológia szakra.
– Amikor megláttam a nevem a bejutottak között, úgy éreztem, hogy egy kötöttségektől mentes, új világot sikerült meghódítanom. Az albérletben, amit a szüleim fizettek, egyik buli váltotta a másikat, a szó szoros értelmében gyöngyéletünk volt. A szórakozás persze pluszköltségekkel járt, de arra már nem jött otthonról a támogatás. Egy zenés kocsmában vállaltam felszolgálói munkát, minden második éjszaka dolgoztam. Aztán egy sportfogadásokat lebonyolító irodába kerültem. De mindkét munka eléggé kimerített, semmire sem volt már energiám, és persze a tanulással is lemaradtam. Főleg az angol nyelvvel gyűlt meg a bajom, a középiskolában ugyanis franciát és németet tanultunk. Ezen múlt az államvizsgám is. A záróvizsgának előfeltétele volt az angol nyelvvizsga, de azt egyszerűen nem voltam képes letenni. Pedig imádnám ezt a szakmát, mindig is úgy éreztem, hogy ez az, amivel foglalkoznom kell.
– Mi történt a ballagás után?
– Hazakerültem, és megpróbáltam itthon kezdeni valamit az életemmel. Naponta lestem az állásajánlatokat, egyik interjúról a másikra mentem. De az is előfordult, hogy el sem jutottam a személyes találkozásig a potenciális munkaadómmal, a titkárnői posztra ugyanis, amit meghirdetett, egy telefonszámon kellett jelentkezni, és már a távbeszélgetés elején arról érdeklődött, hogy hogyan áll rajtam a mini szoknya. Egy másik alkalommal egy kisállatkereskedésbe kerestek munkaerőt. Rajongok az állatokért, úgy gondoltam, ez legalább ideiglenesen megfelelő állás lesz számomra. Az interjú napján azonban elmaradt a beszélgetés, az illető, akivel az állatboltban találkoztam, seprűt nyomott a kezembe, és utasított, hogy takarítsam ki a helyet. Délig sürgölődhettem ott, dolgom végeztével pedig csak annyit mondott, hogy majd felhív. Azóta is hív… A legdurvább viszont az volt, amikor egy ismerősöm egy németországi bébiszitteri munkát ajánlott. Szüleim és az akkori párom nagyon ellenezte, így hosszas latolgatás után nemet mondtam. Egy másik ismerősöm ment el helyettem, akivel pár héttel később a főtéren találkoztam. Álmélkodásomra elmondta, hogy szó sem volt gyerekfelvigyázói munkáról, egy nőket futtató társasághoz került, és az egyik kliens jóvoltából sikerült megszöknie.
– Végül találtál elfogadható állást?
– Jelenleg egy használtruha-keres-kedésben dolgozom. Nagyon bírom a turkálóba járó embereket, van bennük valami lazaság, ráérősség. Jókat szoktam velük beszélgetni. Időnként gyerekekre is vigyázok, a szabadidőmben pedig a párommal utazgatok, akit pár éve ismertem meg. Benne megtaláltam azt, amire mindig is vágytam, a teret és időt legyőző kalandort, útitársat.
– Milyen legyen a jövő? A jelen tükörképe?
– Majdnem. Azt tervezem, hogy beiratkozom egy nyelvtanfolyamra, aztán újra nekigyörkőzöm a nyelvvizsgának. Utána jöhet az államvizsga, azután pedig az özönvíz…
