Hétköznapi töreténet
Tăbăran Alexandrut Rózsa Sándorként ismerik a vajdaszentiványiak. Feleségét, Letiţiát Rózsa néniként emlegetik. A nyugdíjazás előtt álló, szakállas tanárember vérbeli mesélő, megszámlálhatatlan történet birtokosa. Érkezésünk után éppen egy damaszkuszi rózsabokornál, a szülői ház egyik büszkeségénél kezdi a sztorizást. Lépésről lépésre magyarázza el az illatos növényből készíthető édesség, a rózsaíz receptjét – külön kiemelve, hogy a virágszirmokat két héten át háromnaponta kell szedni –, közben telefonján fotókat mutat a munka „gyümölcséről”, amit a helyi termelők egyik közösségi oldalán eladásra is kínál. Aztán állattartásról, zöldségtermesztésről, virtuális oktatásról, végül székelyföldi elődökről és az erdélyi etnikumok összefonódását megtestesítő kis utódról is beszél. A kezdeti feszélyezettség után egyre tisztábban, érthetőbben formálódnak mondatokká a magyar szavak.
– Tizenegy éve nem lakik itt senki, csak a növények és az állatok – árulja el vendéglátónk, miközben végigkísér az udvaron. Először egy megtermett mangalica magányos „felségterületén” állunk meg, aztán az ebédidőben lévő nyolc malachoz lesünk be.
– Öt kocánk van, három kell még malacozzon. A kandisznónk az ötödik generációt nemzi. Régebb spermiumot vettünk a szaporításhoz, de gondok akadtak, így inkább a természetes utat választottuk. Karácsonykor és februárban is szoktunk disznót vágni. A 60 százalék zsírtartalmú mangalicaszalonnánkat egy kliens az Északi-sarkra is magával vitte.
A malacoztatásra kialakított ólban otthonosan szaladgál a majorság. A házaspár Nagyvárad mellől szokta március végén megvásárolni a csirkéket, rendszerint hibrideket. Kétszáz–háromszáz tyúkot tartanak, a róka azonban gyakran megtizedeli a jószágot.
Az állatok „rezidenciáját” magunk mögött hagyva a hatalmas fóliasátrak felé vezet az út. Az elsőben kápiapaprika, tárkony, lestyán, zeller, a másodikban paradicsompaprika, azaz gogos, a harmadikban egy különlegesebb uborkafajta rendezett sorai vonzzák a tekintetet.
– Ezen több a termés, mint a levél – emeli meg az egyik palántát Letiţia asszony. Egy másik fóliasátorban hagyományos és a hagyományost „utánzó” paradicsom, egy távolabbiban málna és szeder érik, emellett Tăbăranék szabadföldi zöldségeket, gyümölcsöket is termesztenek.
– Két asszonyunk van, akik az egyik marosvásárhelyi piacon értékesítik az árut. Húsz éve így megy ez – mondja a férfi, majd a motivációt is hozzáfűzi: – A feleségemmel mindketten a tanügyben dolgoztunk, ő évek óta nyugdíjas, én szeptembertől lépek ki a rendszerből. Már a pályánk elején rájöttünk, hogy a pedagógusi fizetés nem sok mindenre elég, a két gyermekünk taníttatására semmiképpen. Az állatorvos végzettségű fiunk, aki a humán orvoslást érintő kutatásokban is részt vett, 26 éven át képezte magát, egyebek mellett Floridában is tanult. A lányunk jogot végzett. Kellett hát a pluszjövedelem, ezért fogtunk neki a gazdálkodásnak. Ötven ár földet dolgoztam meg lóval, traktor nélkül a Luc-patak mellett, ott, ahol annak idején a helyi mezőgazdaság elindult. Már akkor elhatároztuk a feleségemmel, hogy mindennel megpróbálkozunk, amivel csak lehet. A disznók mellett tehenet is tartottunk. A tavasszal volt még két borjúnk, de eladtuk. Már mindketten benne járunk a korban, alább kell hagyjuk a feladatokkal. Amit lehet, persze, elvégzünk, és amink van, azt megbecsüljük. Semmit nem dobunk el, a piacon megmaradó zöldséget például egy sárpataki asszonynak visszük, aki a konyhájában feldolgozza.
A fóliasátraktól visszafele tartva újra szóba kerül az iskola. Az idős tanító, aki felső tagozaton földrajzot is oktatott, elégedetten mutatja mobilján a diákok interneten beküldött feladatait.
– Az év elején beszerzett munkafüzetekkel volt szerencsénk, azok segítségével ugyanis mindenki a maga ritmusában haladhatott. Becsületesen végezték a dolgukat a gyerekek, senki nem élt vissza az online oktatás adta szabadsággal. Tudták, hogy a nap bármelyik órájában felhívhatnak, ha kérdésük van, úgyhogy remekül együtt tudtunk működni.
A legrégebbi idők a kapuban rajzolódnak elő. Vendéglátónk kérdezés nélkül árulja el, hogy tulajdonképpen magyar az anyanyelve, gyergyóditrói rokonai is vannak, de román iskolában tanult.
– Amikor fiatal pedagógusként Sármásra kerültem, nagy hiány volt magyar káderekből. Engem így magyar osztályba tettek. Önerőből kezdtem neki a nyelv helyes elsajátításának, nyelvtankönyvekből tanultam a rövid u-ra végződő szavakat – alku, apu, anyu, bábu és „társait” –, és elolvastam magyarul George Sand Consuelóját, így sikerült felzárkóznom az elvárásokhoz.
Végül az is kiderül: beszélgetőtársunkban apai és anya ágon is van székely vér. Csomafalvi dédanyjának, Bartalis Viktóriának 1900 előtt szövőgyára volt, a Bartalis ükapa pedig egy pár ökörrel segített be a helyi templom építésébe. A család történetében örmény Urmánczy-ősök is színre lépnek az évszázadok során. A Rózsa Sándor nevet Alexandru nagyapjától örökölte, akit valamiért így emlegettek a vajdaszentiványak. A legendás betyár neve természetesen feleségére is ráragadt, a szentiványi gyerekek gyakran szaladtak a szelíd arcú asszonyhoz ezzel a kérdéssel: Rózsa néni, felszedhetjük az udvaráról a meggyet?
Tăbăranék két unokával – egy négy és fél éves kislánnyal és egy kilenc hónapos fiúcskával – is büszkélkedhetnek. Az anyatárs szász és zsidó származású, így családfájukon most már szinte minden erdélyi etnikumból megtalálható legalább egy árnyalatnyi.
