Daganatos beteg a családban
2013-10-16 14:03:50
- Menyhárt Borbála
A rák, annak ellenére, hogy sokan kigyógyulnak belőle, ma is rettegett kór, ami nemcsak a beteg, hanem az egész családja életét is fenekestül felforgatja. Amikor valaki megtudja, hogy daganatos betegsége van, általában első reakciója, hogy nem hiszi el, aztán hatalmába keríti a düh, lázadni kezd, hogy miért ő, és a családtagok ugyanezt teszik: miért az én szülőm, párom, gyerekem?
A rák, annak ellenére, hogy sokan kigyógyulnak belőle, ma is rettegett kór, ami nemcsak a beteg, hanem az egész családja életét is fenekestül felforgatja. Amikor valaki megtudja, hogy daganatos betegsége van, általában első reakciója, hogy nem hiszi el, aztán hatalmába keríti a düh, lázadni kezd, hogy miért ő, és a családtagok ugyanezt teszik: miért az én szülőm, párom, gyerekem? A család tagjai, közeli ismerősök nem tudják, hogyan viselkedjenek, merjenek-e kérdezni, kifejezni segíteni akarásukat, vagy tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna, viszont ennek az a hátulütője, hogy a beteg azt érezheti, senki sem törődik vele. Általános érvényű recept ezekben a helyzetekben nincsen, viszont mindenképpen hasznos, hogy az elengedhetetlen szakorvosi ellátás és kezelés mellett a beteg lelkivilágára is odafigyeljenek, és ne egyedül kelljen megvívnia élete legnagyobb küzdelmét. Ezt az igényt felismerve indult el a marosvásárhelyi Caritas Teréz Anya Idősek Foglalkoztatási Központja keretében a daganatos betegekkel törődő támaszcsoport. A daganattal diagnosztizált, valamint a rákból már felépült személyekkel foglalkozó Cosma István pszichológussal arról beszélgettünk, mit élnek át a betegek, illetve hogyan hat a családi viszonyokra, amikor egy ilyen betegség felüti a fejét.
– Számos elismert hazai és külföldi pszichológus vallja és példákkal támasztja alá, hogy a negatív lelki hatások testi betegségeket generálnak, a daganatos megbetegedések hátterében sok esetben lelki sérelem áll...
– Biztos, hogy nagyon sok esetben lelki okok is lehetnek, akár elfojtott agresszivitás, düh, a terhek, amelyeket a lelkünkben hordozunk tudatosan, vagy éppen tudat alatt, illetve a nem megbocsátásnak, elvarratlan szálaknak lehet közük különböző testi megbetegedéseinkhez. A betegségek esetében viszont mindig jó megnézni a különböző összetevőket, mert sok lehet: akár lelki okok, továbbá genetikai hajlam, az életmód, a táplálkozásunk, a környezet, ahol élünk. Rendkívül fontos, hogy az orvos, a medicina elvégezze a saját dolgát, a pszichológia pedig a saját kis szeletével, a lelki résszel foglalkozzon. Találkoztunk helyzetekkel, amikor párkapcsolati problémákról számolt be a beteg, vagy fel nem dolgozott sérelem volt az életében. De nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ez volt az egyedüli ok, ami kiváltotta a betegséget. Gyakran számolnak be a betegek, hogy úgy alakult az életük, hogy számos élethelyzetben nem tudtak mihez kezdeni, sorozatosan szembesültek a tehetetlenség érzésével, úgy érezték, összecsaptak felettük a hullámok. Fontos a bűntudatunkkal dolgozni, a vívódásainkat megfogalmazni, megnézni, hogy milyen múltbeli terhet cipelek magammal, hogy milyen elfojtott érzések vannak bennem. Megtörténhet, hogy egy 20-30 évvel ezelőtt ki nem fejtett sérelem, érzés tör a felszínre. Időnként elengedhetetlen a belső lelki takarítás.
Ma már jó a gyógyulási arány
– Az érintettek kétségbeeséséhez bizonyára az is nagyban hozzájárul, hogy a köztudatban az él, hogy a daganatos betegség egyenlő a halállal...
– Társadalmi szinten sajnos rengeteg sztereotípia, félelem van. De fontos hangsúlyozni, hogy a daganatos betegség nem feltétlenül egyenlő a halállal, nagyon sok olyan emberrel kerülünk kapcsolatban, akik szépen meggyógyultak, felépültek, ebben pedig fontos volt, hogy segítséget kértek, érezték, hogy támaszuk van.
– Viszont amikor felállítják a diagnózist, és a beteg szembesül vele, látszólag összeomlik a világa...
– Elisabeth Kübler Ross megfogalmazta, hogy miként viszonyulnak az emberek, milyen lelki reakcióik vannak ilyen helyzetekben, és szerinte az első lépés a sokk: a döbbenet, amikor még nem akarom elhinni. A következő lépcsőfok az agresszió, a düh, dühös leszek, nem tudom kontrollálni erőteljes érzelmeimet. A családtagok gyakran panaszkodnak, hogy a betegek mindent kritizálni kezdenek, a tea túl forró vagy túl hideg, a hús nincs eléggé átsülve, azaz semmi sem elég jó. De emögött általában szorongás, elfojtott érzések húzódnak meg. Szükségünk van arra, hogy kiengedjük magunkból az érzéseket, és lehet, nem tudjuk elmondani, hogy mennyire félünk, hogy szükségünk lenne egy ölelésre, ezért pótcselekvéseken keresztül vetítjük ki. Egy másik szint az alkudozás, amikor fogadalmakat teszünk, hogy ha meggyógyulunk, ezt meg ezt fogjuk csinálni, soha többé nem teszünk rosszat. Egy következő a depresszió érzése, majd ezt kellene kövesse az elfogadás, hogy igen, ez a betegség adott, és megnézni, hogy ilyen körülmények között mit tehetünk.
– Eljut-e mindenki az elfogadás szintjére?
– Sajnos nem, sok esetben megreked a depresszió szakaszában, vagy sokan már a másodikban, az agresszivitás szintjén. Az elfogadás szintjére eljutni a legfontosabb, fókuszálni arra, hogy pozitív gondolataim is legyenek, hiszen a gondolatainknak teremtő erejük van. Ezért is kezdtük el a csoportot működtetni a Teréz Anya Foglalkoztatási Központban a daganatos betegek számára, akik folyamatosan megfogalmazzák, mennyire sokat jelent számukra, hogy beszélhetnek a gondjaikról. Bevallották, eleinte tartottak attól, hogy csupán a betegségről fogunk beszélni, faggatjuk majd őket, de odafigyelünk, hogy ne csak erről legyen szó, gyakran vannak meghívottjaink, orvosok, szakemberek, de legtöbbször a mindennapi helyzetekről, az egészségpszichológia nyújtotta lehetőségekről beszélgetünk. Volt, aki elmesélte, hogy hazament és azt mondta a családtagjainak, csak egy ölelést kér mindenkitől.
Fontos oldani a beteg szorongását
– Ha valamelyest tudatosítják is magukban, hogy betegek, a szorongás azért bizonyára végigkíséri a mindennapjaikat...
– Daganatos betegségek esetében nagyon fontos dolgozni a szorongással, akár a depressziós tünetekkel. Gyakran ott a lelkiismeret-furdalás is, hogy bezzeg, ha korábban fordultam volna orvoshoz, vagy biztos ez büntetés valami miatt, amit tettem. A másik meg a bűnbakkeresés, ami szintén rendkívül veszélyes. Az egyik fő szorongási forrás, hogy mi fog történni, hogyan fog alakulni az életem, ami erős bizonytalanság. Amikor megtudjuk, hogy valamilyen betegségben szenvedünk, a bizonytalansági szintünk nagyon megnövekszik. Kérdés, hogy mennyire adunk ennek teret. Lehetséges, hogy nem veszem figyelembe ezt az érzést, nem fókuszálok erre, nem érdekel, de közben bennem van mint elfojtott, elhárított érzés, hiába nem fejezem ki a félelmemet, szomorúságomat. Gyakori, hogy ambivalens érzések kerítik hatalmukba a beteget, vannak időszakok, amikor úgy érzik, nagyon jól vannak, kiegyensúlyozottak, utána pedig jön egy időszak, amikor úgy érzik, szomorúak, lehangoltak, egyedül akarnak lenni, tehetetlennek érzik magukat. Kemény vívódásokon mennek át, hiszen felmerül, hogy hogyan megy majd ki az utcára parókával, biztos mindenki őt fogja nézni. Fontos ezeket a félelmeket, érzéseket kifejezésre juttatni és beszélgetni róluk. És sajnos gyakori, hogy csak ezeknek az érzéseknek adnak teret. A munkámban próbálom hangsúlyozni, hogy igen, itt van a betegség, fontos ennek a kezelésével foglalkozni, szakembertől segítséget kérni, de lényeges tudatosítani, hogy a betegség csak egy része az életemnek, eléggé nagy része ugyan, de emellett sok más is történik. Gyakran megszűnik minden más a beteg körül, elmagányosodik, kapcsolatai gyengülnek, és már csak a betegségre fókuszál. Annyira erős a bizonytalanság, a lelki harc, hogy a tervezésről szinte megfeledkezünk, holott az egészségpszichológia egyértelműen azt mondja, legyenek terveink, tűzzünk ki valamit, amit a gyógyulás után el szeretnénk érni, melyek a szép dolgok, apró örömök, amelyeknek örülhetek.
Legyen tennivalója a betegnek
– Említette, hogy gyengülhetnek a társas kapcsolatok. Hogyan alakulnak át a családi viszonyok, amikor kiderül, hogy az egyik tag beteg?
– A családnak rendkívül fontos szerepe van a felépülési folyamatban, legtöbbször a tehetetlenségi érzést, amit a beteg érez, a család is átéli. Az érzések, amelyek kimondva vagy kimondatlanul a betegben vannak, a családi rendszerben is felszínre kerülnek. Fontos ilyenkor, hogy a család ott legyen, támogassa; érdekes, hogy ilyen nehéz helyzetben a családi interakció hogyan alakul. Gyakori, hogy a család megmentő pozíciót vesz fel, kikötik a betegnek, hogy kész, ettől a perctől kezdve nem csinálhat semmit, ők megtesznek mindent. A beteg pedig azt érzi, hogy az autonómiáját elvesztette, pedig továbbra is szüksége van arra, hogy érezze, tehet önmagáért valamit, hogy értelme van a mindennapjainak. Ajánlatos a családnak megnézni, melyek a teendők, amelyeket a beteg is el tud látni, megkérdezni őt, hogy miben igényli a segítségünket, hogy tudja, bármiben számíthat ránk, csak jeleznie kell. A feladatmegosztást mindenképpen meg kell beszélni. Nagyon fontos a kommunikáció a családban, hogyan beszélnek a betegségről, a beteg előtt vagy a háta mögött. Gyakran mesélik a betegek, hogy nem előttük teszik, de érzik, tudják, hogy a családtagok beszélgetnek róluk, metakommunikációval jelzik egymásnak, hogy most erről ne, majd később. A családtagok ugyanúgy vívódnak, hogy miért pont az ő szerettük, és ha ezt az érzést tovább fokozzák, akkor az bűntudatot, haragot fog kiváltani, bűnbakkeresésbe megy át. Betegek mesélték: gyakran arról akartak beszélni, hogy szomorúak, ám erre a családtagok reakciója az volt, hogy ó, ne butáskodjon, minden rendben lesz. A betegnek meg végtelenül fontos lett volna, hogy érezze, meghallgatják őt, az érzéseit, mivel valójában ez segítségkérés volt a részéről. És sok esetben erre a beszélgetésre komolyan készül, átvirrasztott éjszakákon átgondolja, mit és hogyan fog mondani, megnyílni szerettei előtt, és ha így berekesztik a beszélgetést, lehet, hogy többé nem próbálkozik újra. Sok esetben a beteg úgy dönt, nem beszél erről, mert megterheli a családtagokat, és nagy felszabadulás számára, amikor rádöbben, hogy van akire számítson, de nem teher mások számára. A személyiségjegyek megnehezíthetik vagy megkönnyítik a betegséghez való viszonyulást, ha valaki nyitottabb, lehet, jobban viseli. Mesélte egy-egy beteg, hogy régen kedvelte a társaságot, mindenhol jelen volt, de most kerüli, mert túl nehéz neki ezzel a kérdéssel szembesülni, hogy rákérdeznek, hogy beszélnek róla. Ezért inkább nem megy társaságba. Ezért hangsúlyozom, hogy meg kell nézni, milyen rituálékat tartunk meg, és a betegségnek mekkora teret engedünk az életünkben. Ugyanakkor a viszonyulásunkban szerepet játszik, hogy mit hozunk magunkkal, akár gyermekkorból. Például, ha gyerekként, a kötődés kialakulása során azt tapasztaltam, hogy mindig csak magamra számíthatok, akkor lehet, hogy felnőttkorban sem tudok segítséget kérni. Ha gyerekkoromban a szüleimmel való viszonyomban azt éreztem, hogy nem fogadnak el, ugyanazt fogom évtizedek múlva a családtagjaimmal is érezni, a betegség ezt csak nehezítheti. Gyakran ennek a terhét hordozzuk magunkkal. A bizalom vagy bizonytalanság érzete pedig a betegség során hangsúlyossá válik.
A betegségen átesett tagjaink is vannak
– Olyanok is járnak a támaszcsoportba, akik már felgyógyultak daganatos betegségből?
– Igen, olyanok is eljönnek, akik ezelőtt öt, tíz évvel voltak ebben a helyzetben. A daganattal diagnosztizált embereknek nagyon sokat jelent azoknak a tapasztalatait meghallgatni, akik már túlestek rajta. Amellett, hogy szakemberként felvetünk támákat, fontosnak tartom a támogató csoportot, hiszen egymás között mindent megbeszélnek, ráeszmélnek, hogy bizony, ezen én is átestem, és természetesen hitelesebb mindez egy olyan embertől, aki már átélte. Erőt ad, és a kezelés mellett ilyenkor fontos, hogy önmagunkban az összes erőforrásunkat mozgósítsuk. Számos kutatás, tanulmány igazolja, hogy mennyit nyom a latban ilyen helyzetben az optimizmus, a reménység érzése, tudatosítani, hogy értelme van az életemnek, élni szeretnék, hogy vannak kapaszkodóim, hogy megéri. Minden kapaszkodót mobilizálni kell, ilyenkor fokozott szerepe van a hitnek, annak, hogy tudjam, ott vannak a szeretteim, akiknek szükségük van rám, de elsősorban magamért kell akarjam a gyógyulást, mert szeretnék élni, így megküzdök ezzel a helyzettel. Van, amikor nevelnünk kell magunkat az optimizmusra, az érzések kifejezésére, vagy akár életmódunkon kell változtassunk.
Családtagokkal is fogunk foglalkozni
– Részt vesznek-e a családtagok a terápián?
– Tervünkben van egy támogató csoportot meghirdetni családtagoknak, mert jelenleg csak a betegséggel küszködők járnak. Próbálkoztunk már, de nem volt elég jelentkező, érezhető, hogy tartanak attól, miről fognak ott kérdezni, miről kell ott beszélgetni, nem kavarják fel még jobban az életüket, elég nekik a gondjuk.
– A betegek beszámolói alapján, amikor felüti a fejét egy daganatos betegség, az összekovácsolja a család tagjait, vagy inkább elhidegülnek egymástól?
– Legtöbb esetben azt tapasztalom, hogy mobilizálás történik, az erőforrásokat, a feladatokat megosztják, ha több gyerek van, beosztják, ki mikor foglalkozik a beteg szülővel. Természetesen nem mellékes, hogy előzőleg a családi kötelékek mennyire voltak erősek, a családon belüli interakciók miként alakultak. Sok olyan helyzet van, amikor ezek a kötelékek nem voltak annyira intenzívek, majd amikor megjelenik a betegség, az kerül a reflektorfénybe, és nem biztos, hogy ez pozitívum, mert az összes más történés háttérbe szorul. A betegnek lehet, hogy jó, hogy figyelnek rá, de amikor állandóan körülötte forognak, gyakran bevallják, hogy ez fárasztja őket, akár teher is lehet. Főként akkor, ha eddig ez nem így volt. Mintha ilyenkor a kollektív családi bűntudat erősödne fel.
