Jómagam nagy kedvelője vagyok a művészetnek, nemcsak kiállításokra, múzeumokba jártam itthon és máshol, hanem vásároltam is néhány műalkotást családi évfordulókra, meglepetésként. Emlékezetesek maradtak az alkotóval való személyes beszélgetések.
Számomra az a jó alkotás, amely elindít bennem egy gondolatot, és évtizedek múltán is emlékszem rá, tudok róla beszélni.
Most Csorvássy István szobrászművészre emlékezem. Lakásán megcsodálhattam egy faragott domborművet. Mesélte az alkotásról, hogy ősi szokás volt „tömör taligás ökörszekérrel” temetni menni. Később hasonlót láttam a Feszty-körképen. Szintén a lakásán láttam a Sikoly című szobrot. Számomra fantasztikus volt az üzenete, felejthetetlen volt, megindított. Ma is magam előtt látom egy 45 évvel ezelőtt tiszafából készített faragványát. Az erdőszéli, fenyves melletti kopjafás sírhantot, melyre sírva borul egy székely ruhás asszony, mellette bánatosan imádkozik székely harisnyás férje. Még Tamási Áron sem írhatta volna meg szebben, mint ahogy Csorvássy mesébe illően, pompásan kifaragta. Ezt az alkotást elvitték a román fővárosba.
Az Anya és gyermeke ovális féldomborművei több lakás díszei. A Bolyai Farkas és Bolyai János marosvásárhelyi nagy méretű szobráról a művésztársak véleménye az volt, hogy Csorvássy a Kéz, Izsák Márton az Ész – közös alkotás.
Én is szeretettel őrzök két parasztfejet, cseresznyefából faragott domborművet, amelyek „murokországi” nagyszüleimre emlékeztetnek. A székely parasztasszony és férfi jellegzetes ábrázolásai.
Sok egyszerű ember hozzájutott alkotásaihoz. Öröm volt vele a személyes beszélgetés és találkozás. Nagyon sokat dolgozott, szépen, pontosan. Sok nehézséggel kellett megküzdenie népes családjáért, beteg feleségéért, később fokozatosan elvesztette látását. Nyugdíjasként visszavonult, de élete végéig alkotott, s ezzel sok embert örvendeztetett meg.
Csorvássy István 1912-ben, Szászrégenben született, Marosvásárhelyen élt és tanított. Kiállított Marosvásárhelyen, Moszkvában, Budapesten és Prágában. Amikor Bukarestben Mihail Sadoveanu írót kitüntették, őt is díjazták az Állami Díj második fokozatával (1952). Nagy dolog volt ez akkor! 1954-ben a Munka Érdemrend harmadik fokozatával, később a Béke Világtanács aranyérmével is kitüntették. Több művét köztereken állították fel, vagy az ország különböző múzeumaiban őrzik. Szakemberek, művésztársai dolga lenne őt is értékelni, emlegetni… (Igaz Szó: 11/1972, Arcképcsarnok, 777. old.)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
