Csónakok

Ibolya arcára halvány köröket rajzolt a tél végi nap. Mintha megannyi apró bolygó forgott volna egyszerre egy fénytelen, szürkésfehér égitest körül. Az idős asszony szemmel láthatólag élvezte a váratlan meleget. Tolószékében hátradőlve, félig bóbiskolva hagyta, hogy eljussanak hozzá a sugarak. 

– Milyen jó, hogy ma is ki tetszett jönni, Ibi néni – állt meg a kerekes szék előtt egy elegáns fiatal nő.

– Igen, ezen a héten szerencsés vagyok. Már másodszor kaptam jó passzban a kisasszonyt, és ilyenkor mindig kihoz. Tudja, hogy van. Ha rossz a kedve, ücsöröghetek a négy fal között – válaszolta az asszony.

Az ismerős nemsokára elköszönt, bár a tolókocsis még marasztalta volna. Látszott, hogy most már társaságra vágyik, így nem volt nehéz megszólítani.

– A húgom menye vigyáz rám. A testvéremet pár perccel előztem meg a születésben, ezért emlegetem húgomként – magyarázta hunyorogva, aztán mesélni kezdett. – Gyerekkorunkban olyannak tűntünk, mint két tojás. De ő beteges volt világéletében, én meg robbantam szét az energiától. A szüleink is mindig csak őt pátyolgatták, ő volt a kedvenc, a jó tanuló, a példakép. Én pedig a rosszcsont, aki naponta kikövetelt magának egy-két taslit, nyaklevest. Folyton a tömbházunk körüli diófákon mászkáltam, esténként rendszerint szakadt harisnyával tértem haza. A húgom egyetemre ment iskola után. Én varrónőnek tanultam, és amikor ő még javában élvezte a diákéletet, én már dolgoztam. De sosem irigyeltem. Csak egyszer szerettem volna a bőrében lenni, akkor, amikor megismerkedett a férjével. Egy vasárnap délután történt a Víkendtelepen. Éppen csónakáztunk, és egy jókedvű fiúcsapat egy másik bárkából átkiabált hozzánk. Én azonnal vettem a lapot, visszaszóltam nekik, aztán addig-addig lapátoltunk, spriccelődtünk, amíg egymás mellé nem került a két csónak, és ketten a fiúk közül át nem ültek hozzánk. A kisebbik szeplős engem szemelt ki magának, az izmos barna a húgomat. Persze, hogy nekem is az a fiú tetszett. Az ismerkedésből barátság lett, nemsokára már négyesben jártunk színházba, moziba. Végül aztán én elmaradtam a többiektől, és a szeplős fickó is lelépett egy másik lány kedvéért. A barna herceg azonban kitartott a testvérem mellett. Az esküvőjükön én voltam a koszorúslány.

– Később ön is férjhez ment?

– Csak majdnem. A férfiről, akibe beleszerettem, az utolsó percben derült ki, hogy gyűrűs menyasszonya van, engem csak bolondított. Attól kezdve senkit sem tudtam igazán közel engedeni magamhoz... A húgomék közben nagyon vágytak már egy gyerekre, de csaknem tíz évnek kellett eltelnie a házasságkötésük után, mire megszületett Tibor, a kisfiuk. Első perctől nagyon a szívembe zártam azt a gyereket. Talán azért, mert az anyja után én voltam az első, akinek nem sírt a karjában. A húgom tervezőmérnök volt, nagyon lefoglalta a munka, így legtöbbször én maradtam a fiúcskával. Amikor eljött az ideje, keresztvíz alá is én tartottam. Ahogy teltek az évek, egyre jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Amikor az iskolában nők napjára papírvirágot, üdvözlőlapot készítettek az édesanyjuknak a gyerekek, Tivadar mindig gondolt rám is. De a húgom sosem adta jelét annak, hogy úgy érezné, elcsábítottam tőle a fiát. Nem is volt ő az a kimondottan anya típus, inkább barátként viszonyult a gyerekéhez. Tizenkilenc éves volt a „közös fiunk”, éppen elkezdte az egyetemet, amikor a húgom ágynak esett. Fél év alatt vitte el a mellrák. Akkor éreztem először úgy, hogy megfosztottam a gyerekétől. Iszonyatos bűntudatomat úgy próbáltam enyhíteni, hogy Tivadart igyekeztem mindenben támogatni. A húgom halála után a férje inni kezdett, így az apjára nem számíthatott a gyerek. Én adtam a zsebpénzt a diákbulikra, kirándulásokra, ha megkért, az egyetemi jegyzetek, könyvek fénymásolását is elvállaltam. Már az első évben megismerte azt a lányt, akit aztán feleségül vett. Saját lakásra vágytak, és hogy segítsek nekik, eladtam a szüleinktől örökölt házat. Egy garzont vettem magamnak, a megmaradt pénzt pedig nekik adtam. Nagyon hálálkodtak, úgy tűnt, a kisasszony is őszintén megkedvelt. 

– Úgy tűnt?

– Pár évvel ezelőtt éppen hazafele jöttem a piacról, amikor megszédültem a lépcsőházban, és leestem a lépcsőről. Eltört a bal lábam. Egyébként nem sokkal azelőtt derült ki, hogy csontritkulásom van, mondta is az orvos, hogy kíméljem magam. A baleset után Tivadarék felajánlották, hogy magukhoz vesznek, amíg felépülök. Azóta is náluk vagyok. Kezdetben nem is volt semmi gond, kedvesek, megértők voltak velem, de aztán Tivadar kapott egy fél évre szóló külföldi munkaajánlatot. Amióta elment, a felesége, akit én most már csak kisasszonynak szólítok, teljesen megváltozott. Állandóan érezteti, hogy a terhére vagyok, van, hogy napokig hozzám sem szól, csak odalöki az ebédet. Tévézni sem nagyon enged, azt mondja, csendre vágyik. De egyszer vége lesz ennek is, ha hazajön a „fiam.”

– Most egyedül tetszik kint lenni? – kérdeztem.

– Hát igen. A kisasszony kitesz, mint a ruhát száradni, aztán egy óra múlva utánam jön. Lassan le is jár az idő, azt hiszem. Megyek, nehogy megharagudjon.

Beszélgetőtársam még pár percig tétovázott, aztán két karjába erőt gyűjtve gyors, elszánt mozdulatokkal irányította járművét a sétány végén álló tömbház felé. Vékony fehér hajszálain távolodóban még táncolt fény.