Csóka Szilárd Zsolt – személyes tárlat

A kiállításon a címek általi kontextualizálás hiányzik, így egyből a festmények közvetlen, tapasztalati terébe lépünk, és mediálatlanul ízlelgetjük az élményt. 

Elsőre tájképeket látunk. Erős hangulatuk magával ragad – de talán inkább természeti látomások… Az ember jelenlétének nyomait tartalmazzák, egy olyan entitásét, amely nem behatolóként van jelen, hanem impliciten, és valahogy magától értetődően része a látványnak. Állandó jelenléte azonban kettős: egyszerre mutat harmóniát a környezettel, részvételt és egységet a különös térrel, ezzel párhuzamosan pedig az antropocén kor jellegzetes disszonanciáját, disztopikus zavarát és feszültségeit is hordozza. A táj hibrid, hiszen a természet lenyűgöző részletei, nagysága és végtelensége ötvöződik saját lelki és gondolati konstrukcióinkkal, emberi eredetű tárgyformációkkal és látomásos képekkel.

Így tehát, ha több időt töltünk egy-egy mű előtt, lassanként rájövünk, hogy – bár a kompozíció egy meghatározott, konkrét helyszín élményét nyújtja – mégsem igazán tájkép, hanem valami sokkal elvontabb. Részletei is nehezen azonosíthatóak: a formák, amelyek addig „tárgyaknak” vagy „tájelemeknek” tűntek, tekintetünk alatt újból festészeti nyomokká vedlenek vissza. Különös, mitikus tereket szemlélünk, amelyek egyszerre reprezentált, képi terek, de az anyag szintjén (a festék matériájában) megvalósuló, metafizikus terek is. 

A kiállítás anyaga összefüggő – és most már lezárt – ciklust alkot, sőt bizonyos szempontból a sok munka valahogy egyetlen alkotássá áll össze. A látványok jellege is ismétlődik: a hely, amely ismerős, de nincs sehol, a dimenzió, amely önmagát kínálja fel, a tükröződés, amiben világok esnek darabokra.

A korábbi Csóka-festmények felületkísérletei ebben az anyagban megalapozott, összefogott rendszerekbe épülnek be, jól irányított fókusszal és koherens viszonyokkal. A sokféle felületkezelés (a lazúros oldottságtól a kvázi szobrászi lenyomatokig) komplex harmóniává áll össze a felületen. Hatása alatt nem vesszük észre, hogy a szemlélődés közben mikor váltottunk perspektívát, síkot, anyagot, vagy hol kapcsolt át a tér egy rejtett portálon át az idő dimenziójába. 

Egyik motívum azonban kiemelkedik a többi közül: a négyszögű elem. Legtöbbször hirdetőtáblaként jelenik meg, de a sorozat játékában lehet deszkalap, paraván, fal, móló, híd, tutaj, sátorlap, vitorla vagy kiterített textília is. Az ismétlődés szembetűnő, ezért az elvont konnotációkra irányítja figyelmünket: mi ez az elem? Egyrészt kijelölt, stabil hely a térben; meghatároz síkokat, áthatol a differenciálatlan űrön. Támasz/felületet, vagy éppen ajtó-ablaknyílást képez, amely a tömeget megbontva szabad átjárást biztosít. Ha viszont a befogadói pozíciónkat tudatosan megélve tekintünk rá, felfedezhetjük a helyzet enyhe iróniáját: a négyzet magára a vászonra emlékeztet, aminek felületét bámuljuk – a négyzet maga a kép.

Valóban: képeket nézünk és keresünk a képeken, saját képeinkhez viszonyítva mindet. S ezek egymásutániságában, a képsorok összetett hálójában, oda-vissza csatolásaik között valahol megteremtődik a valóság. A miénk, a festményeké, a képé és az anyagé, a fiktív és a valós egyaránt. Merüljünk bele és tapasztaljuk – követve változásait, rezdüléseit, robbanásait és lenyomatait.

Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus, kurátor