Ma csodás rózsaszín hajnalra ébredtünk. Minden földöntúli fényben úszott, mintha nem is a 120/150 ezres városban (municípiumban) ébredtünk volna, hanem egy drága és exkluzív üdülőhelyen, távol minden alpári nyüzsgéstől, gáncstól és gyomorégéstől.
Minden addig tartott csupán, amíg az ablakhoz nem léptünk és ki nem tekintettünk.
Előbb azért, már csak a biztonság kedvéért is, a felhőkarcolók rózsaujjal érintett homlokzatát súroltuk szemünkkel, majd az eget kémleltük, holott már Onyuta Judittól és Németh Lajostól Elisabeta Tararachéig pontosan tudtuk, miféle időjárási viszonyokra fogunk ébredni. Mire számíthatunk tulajdonképpen. Alpári nyüzsgés, gáncs és szódabika. Mégis. Ennek dacára reménykedtünk és íme.
Már a hajnal sem volt igaz, ugyanis óráink, a megszámláltak, hét óra harminc percet mutattak, kávékészítés előtt álltunk, és ráébredtünk, hogy nincs itthon kenyér, szalámi vagy sajt, így, hogyha lukulluszi lakomát szeretnénk rendezni ezen a csodás rózsaszín, már-már giccses hajnalon, akkor el kell iszkolni egyebek között kenyérért, kifliért vagy zsömléért. Ez utóbbi sokkal ízletesebb, jobb és nem is drága a nagyáruházak, szupermarketek kínálatában, mondják, saját sütödéjük van, és náluk mindig friss. Befér a zsebünkbe, de azért ketté lehet vágni, és természetesen továbbra is éltetjük Garibaldit, akinek seregében számos emigráns negyvennyolcas-negyvenkilences magyar katona harcolt, akinek aztán a császár megbocsátott, és hazatérhettek politikusnak, bankvezérnek, élő legendának, és jókora liberális politikát csináltak több sikerrel, mint kudarccal Magyarországon.
De messze szaladtunk a reggeltől, úgyhogy visszatérve a konfliktus kibomlásának talppontjáig, amint alábberesztettük tekintetünk párosát, már ott láttuk az ablak előtt, dehogy a nyárfát, nem is a feketén bólogató Arany János-i eperfaszimbólumot, hanem a Hidegwölgy képviselőit – a sánta agg zsémbelőt, a menet közben kolduló, örökké mólés kötekedőt és az alázatos tegnapi petpalack-gyűjtögetőt –, amint a járókelőket szemlézik, azt latolgatják, kitől is lehetne némi krajcárkákat kinyerni, mellyel meglátogathatják a korán nyitó és sohasem záró környékbeli, egymással békésen konkuráló italboltok mindegyikét.
A járókelők között van a sánta huszár kutyájával, Kovács néni a harmadikról, aki mindig tud jó tanácsokkal szolgálni, mit is tegyenek életükkel a Csodawölgy lakói. Megszemlélhető a szorgos takarítóasszony és férje (élettársa, kivel klasszikus heteroházasságban, élettársi közösségben élnek), ők azok, aki a wölgy lakói közül még mindig alkalmazotti biztonságban és nyugdíjjogosultan seprik az utcát, a pápait vagy metropolisit. Ez órán mennek munkába az óvónők a közeli gyermekkertészetbe, a gyerekek viszont hiányoznak az utcaképből, holott máskor ők is cammognak terhes hátitáskával az oktatási intézetek felé, ugyanis rövid vakáció tombol erősen visszafogottan. Új ezüstszürke gépkocsik ajtaja csapódik, testesebb főnökök robognak perceken belül vezéri állásuk felelősségteljes pulpitusára.
Viszont teljesen eltűntek az utóbbi negyedszázad alatt a tejesüveg-zörgető kihordók, a lószekérrel a városszélig hajtó falusi emberek, a reggel járó postások, a harmadik műszakból hazatérők, az énekszóval felvonuló bakák és nyalka tisztjeik, az egymással perlekedő cselédlányok, akik az esti bakákon kaptak össze, s a harag még reggelre sem múlt el.
Ahogy álldogálunk az ablak előtt, a reggel lassan kifehéredik, a házakban felpattannak az ablakok, már ahol nyolc óra tájban még otthon vannak a nyugdíjasok, háziasszonyok, kiskorúak, látszik az aszfalt repedéseinek úthálózata, vízrajzi térképe – ide ugyanis soha nem érnek el a polgármester pitykövezői, csak a fanyűvő óriások –, minden elveszti varázsát, felölti szokott ábrázatát, a helyzetek ugyanolyan bonyolultak, és alig látszik a megoldás, a kultúra másodrendű és számos médiafelületről eltűnik, mert csak a politika hozhat rekordszámokat nézettségben, rákattintásban, lájkok cikáznak és bukdácsolnak, az arctalanság fészekmelegében egymást barmolják le és szét a bátor beírók, az árak emelkednek, a kutyák meg vannak sétáltatva és a hírek el vannak hadarva a tévében. Majdnem ugyanolyanok, mint a tegnap. Egyszóval: csütörtököt mondunk.
