Csillagok

Melinda középiskolásként egy világváros ege alatt kereste a követendő minták, szabályok sűrűjéből kivezető utat. A tizenegyedik osztály elvégzése után, a nyári vakáció idejére került Londonba, ahol egy ismerőse közbenjárásával egy négycsillagos szállodában dolgozott.

– Anyumékkal már a szünidő előtt nekiláttunk az előkészületeknek, a szükséges iratok beszerzésének. Megvolt a magyarigazolványom, ez jelentősen megkönnyítette a dolgunkat… De már az első munkanap zűrös volt, ugyanis ahogy megérkeztem abba a hatalmas szállodába, a portás, egy színes bőrű fickó, rám rivallt, hogy mit akarok, aztán hívta is a biztonsági őröket. Persze, végül nem lett semmi baj… Már az első napokban feltűnt, hogy milyen sok román dolgozik ott, és nem is akármilyen munkakörökben, többnyire irodában. Az egyik főnökasszonyom is romániai volt. Ő rengeteget kiabált, szidott, parancsolgatott. Rögtön az elején hét szobát kaptam, és mindennap növelték a szobák számát, amíg el nem értem a tizenötöt. Mindennek ragyognia kellett, elég volt egyetlen vízcsepp a fürdőszobában vagy egy apró ránc a lepedőn, és már kezdhettem is elölről a munkát. Reggel 8-tól délután 4-ig tartott a munkaprogram, ha addig nem sikerült mindent befejeznem, akkor tovább. Sokszor a félórás ebédszünetről is lemondtam, hogy időben meglegyek. Egyébként gyönyörű szálloda volt, egyes szobákból a London Eye-ra (szerk. megj.: London Szeme, Európa legnagyobb óriáskereke) nyílt a kilátás. 

– Milyennek tűntek a vendégek?

– Kedveseknek. Párizsiakkal és sok kínaival is találkoztam. Nem mindig értettem, hogy mit mondanak… De azt tudtam, ha az ajtón ott van a DND tábla (Do not disturb, azaz ne zavarjon), nem mehetek be a szobába. Egyébként nemcsak a szállóvendégek keltettek kellemes benyomást bennem. Nem abban a hotelben laktam, ahol dolgoztam, munkába menet buszoznom és metróznom is kellett, így volt alkalmam megtapasztalni, mennyire közvetlenek a londoniak. Ha valaki szimpatikus nekik, megszólítják, ráköszönnek. Nincsenek előítéleteik, senkit nem néznek le a megjelenése miatt, és ők maguk is azt veszik fel, amiben jól érzik magukat. A nők sincsenek úgy kiöltözve, mint nálunk. Az utcák tiszták, a kutyák pedig a bevásárlóközpon-tokba is bemehetnek... De bármennyire is tetszett az a világ, már az első hét után honvágyam volt.

– Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, rögtön hazajönnél?

– Kezdetben nem vettem túl komolyan a munkát, takarítás közben még tévét is néztem. De észrevevődött a mulasztás, és ezért egyszer nagyon megszidott a felettesem. Emlékszem, akkor borzasztóan elkeseredtem, csak ültem az előcsarnokban, és azon tépelődtem, mit keresek én ott egyáltalán. Később azonban annyira belejöttem, hogy hosszított programot is vállaltam, reggeltől este 8-ig tartott a műszakom. Akkoriban olyan lakosztályokban is takarítottam, ahol nemcsak konyha és két fürdőszoba, de még masszázsmedence, azaz jacuzzi is volt. 

– Mennyi ideig dolgoztál ott?

– Egy hónapig. Utána még kint maradtam egy ideig. 800 fontot kaptam a munkám után, abból a nyár végéig tudtam szórakozni. Aztán hazajöttem, várt a családom, a barátok, és kezdődött a suli...

– A középiskola befejeztével aztán újra felkerekedtél.

– Az szerencsésebb próbálkozás volt. Egy spanyolországi üdülőtelep egyik szórakozóhelyén találtam állást pincérként. Este fél 9-től hajnali fél 6-ig tartott a munkaprogram, így nem kellett korán kelnem, és nem volt lekötve az egész napom. A hét első napjai lezseren teltek, csak pénteken és szombaton akadt bőven tennivaló. De az sem volt vészes, mert hatan-heten is dolgoztunk egy időben. Romániai kollégák is kerültek, egy nagyváradi pincérrel például nagyon jól megértettük egymást, sokat segített, amíg beletanultam a dolgokba… A diszkó egyébként egy olyan utcában volt, ahol egymás mellett sorakoztak a szórakozóhelyek. Minden éjszaka tört ki verekedés valamelyikben, a mentő és a rendőrség minden éjjel feltűnt. Láttam olyan vendéget, aki reszketett a drogtúladagolástól, úgy töltötték a szájába a vizet. Tőlem is megkérdezték időnként, hogy nem tudom-e, hol lehet kokainhoz jutni. 

– Nem viselt meg a sok éjszakázás?

– Hetente két szabadnapot is kérhettem, így volt mikor kipihennem magam. Nappal nemigen tudtam aludni a hőség és a világosság miatt. Egy 26 emeletes tömbházban laktam, amelyhez, akárcsak a többi lakóépülethez, úszómedence is tartozott. De a tengerben is fürödtem, és egy híres vízi vidámparkba is eljutottam. 

– Mi tetszett a leginkább?

– Az, ahogy esténként kiültek a tengerpartra az emberek. Gyertyát gyújtottak, piknikeztek…, és van egy spanyol ünnep, valamikor júliusban vagy augusztusban, amikor mindenki leírja a kívánságait egy papírra, és a levelet bedobja a tengerbe. Olyankor egyesek pénzt is égetnek.

– Mennyi ideig maradtál Spanyolországban?

– Júniustól októberig. Ott nincsenek télen mínusz fokok, fűtőtestre sincs szükség, de azért valamennyire lelassul az élet. Viszont novemberben volt egy hatalmas fesztivál, a Fiesta de Benidor, azt már nem kaptam el. 

– Bánod?

– Az az igazság, hogy öt hónap elég volt. Bármennyire megszerettem azt a világot, hazakívánkoztam. 

– Jövőre visszamennél? 

– Nagyon szeretnék. Az élményeken túl anyagilag is megéri, hiszen ott egy hét alatt 800 eurót is megkerestem. Itthon hónapokat kellene gürcölnöm ugyanennyiért. Most egyelőre pihenek, aztán lassan tervezni kezdem a következő nyarat.