Osztálytársak voltunk. Az általános iskola felső tagozatán került hozzánk először a szemüveges, kék szemű, barna fiú, majd pár évvel a nyolcadikos szétröppenés után, talán tizedikben, a líceumban is megtalált. Valamiért megmaradt egy mondata a legelső közös délelőttből. Tisztán emlékszem, ahogy hátrafordul a padból, és azt kérdi a mögötte ülőtől: lehet itt órán rágózni?
Nem volt a tanárok kedvence, pedig vágott az esze, véleményem szerint jobban is, mint az első tanulóknak. De nem igazán érdekelték az iskolai dolgok – ezzel persze nem volt egyedül a kamaszkori lázadás hajnalán –, és valahogy mindig belekeveredett a bajba. Mi több, a kollektív csínytevéseknél is ő húzta a rövidebbet.
Hetedikesek voltunk, amikor eljött a nagybetűs lógás ideje. Biológiaóra előtt, szünetben egyenként másztak ki a diákok a tanterem utcára néző ablakán, hogy ne kelljen az udvaron keresztül a tanári szoba előtt végigmasírozni – bevallom, utolsó percben én mégis ezt a megoldást választottam, mert a párkányról nem mertem leugrani –, de persze néhányan a padban maradtak, hadd lássa a hamarosan betoppanó tanár, hogy vannak még „becsületes” tanulók a világon. Ha jól emlékszem, éppen a mászóakció buktatta le a társaságot, az utcáról ugyanis bejött egy kíváncsi járókelő megnézni, hogy tűz ütött-e ki az iskolában, vagy mi a probléma. A riasztásra egy keménykötésű tanár utánunk szaladt, mi persze végig a Horea utcán, mint a farkas űzte őzgidák. Az új fiút kapták végül el, és cipelték vissza a tanáriig, ahol kérdések sortüze várta. Ilyen helyzetekben mindig bátran viselkedett, sosem árulta el a többieket, nemcsak a barátokért, hanem az egész közösségért tartotta a hátát.
Egy másik emlékképem egy földrajzórához kapcsolódik. Valamiért éppen őt „szedte ki” a térképhez néhai földrajztanárunk, és mivel egyetlen kérdésére sem tudta a választ, türelmét vesztve összevissza verte, még a szemüvege is lerepült egy adott pillanatban. Sosem láttam ennyi indulatot abban a tanárban azelőtt és utána sem.
Az új fiú hamar beilleszkedett az osztály vagányai közé, szünetekben profi módon kergette a pingponglabdát az asztalitenisz-asztal körül valamelyik, ütővé varázsolt füzettel a kezében, a kötelező nyolcadikos védőoltásnál pedig első volt a sorban, harsányan hirdetve, hogy ő aztán nem fél a tűtől. Szinte csodáltam akkor a merészségét. Nem sokkal később azonban másféle tűktől sem félt.
Amikor a középiskolában hozzánk került egy másik tanintézetből, ahova eredetileg felvételizett, nem sokan tudták róla, mivel él. Én sem sejtettem, azt hittem, „csak” iszik, ettől változott meg annyira a viselkedése.
Egyedül élt tinédzserkora végén a szüleitől kapott lakásban a farkaskutyájával, később a barátnője is évekre odaköltözött. Biztos, hogy nagyon tudott szeretni – ez már abból is kiderült, ahogy a kutyájával bánt –, de valószínűleg a szeretetéhsége még ennél is nagyobb volt. És az is biztos, hogy éppen ezért – ilyen téren – folyamatosan éhezett.
Már elballagtunk a középiskolából, amikor néhányszor becsengetett hozzánk egy késői órában – pár tömbháznyira laktunk egymástól, ezért választott éppen minket –, és kért pár lejt kenyérre. Sosem kenyeret akart, mindig csak kenyérrevalót. Cserébe, ha meglátta édesanyámat hazafele cipekedni, mindig megkérdezte, hogy segíthet-e.
Érettségi után a színire készült – humorérzéke, utánzótehetsége talán be is juttatja, ha elmegy a felvételire –, ehelyett végül mindenféle mással próbálkozott. Egyszer még egy temetkezési vállalatnál is dolgozott, ahogy mesélte, az elhunytak öltöztetése, utolsó útjukra való előkészítése volt a feladata.
Valamikor, a saját útja utolsó kilométerköveinél felszaladt egyszer hozzám, és lelkendezve újságolta, hogy van egy színdarabíró pályázat, hozzuk össze együtt a művet, legyen elgondolkoztató, de mindenekelőtt vicces. Akadozva, furcsa szünetekkel beszélt, mint mindig a szer hatása alatt. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna az ötletre, hirtelen meggondolta magát, és elrohant. Úgy emlékszem, akkor láttam utoljára.
Évekkel később jutott el hozzám a hír, hogy eltávozott ő is a felöltöztetettek után, mégpedig saját akaratából. A részleteket nem fogom leírni, nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy egy kimagaslóan intelligens, alapjában – a rettenetes téveszméktől mentes időszakokban – jóérzésű tinédzser hogyan tud lefelé száguldani a lejtőn a legsötétebb mélységekig. Bízom benne, hogy most már valahol egészen máshol van, a hűvös tavaszi csillagok vidékén, onnan nézi szemüvegén keresztül a mai tinédzsereket. Közülük is kimondottan azokat, akik önmagára emlékeztetik, és akiknek biztos, hogy onnan fentről szívesen lekiabálná: ne tedd, meg se próbáld! Soha, soha!
