2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Valahogy úgy hozta a sors vagy a véletlen, hogy rengeteg csészével volt dolgom. Más esetleg nőkkel vagy férfiakkal, hivatalokkal és városokkal, küszöbbel, dicsőséggel és vereséggel dicsekszik.

Valahogy úgy hozta a sors vagy a véletlen, hogy rengeteg csészével volt dolgom. Más esetleg nőkkel vagy férfiakkal, hivatalokkal és városokkal, küszöbbel, dicsőséggel és vereséggel dicsekszik. Nekem a csészék jutnak az eszembe. Porcelán, keménycserép, pléh, üveg, műanyag.

Észrevétlenül kísérnek el, életünk részei, amelyekre az ember mosogatás közben vet egy pillantást, jól el vannak-e mosva, nem maradt-e rajtuk rúzs-, kefir-, tej-, kakaó- vagy kávéfolt, egy kedves, kedvetlen, édesbeszédű, unalmas, közömbös, csacsogó, cserfes száj lenyomata, aztán lefordítva beteszi a borogatóba, és a cseppmentes száradás (K. Pétertől ellesett műszó) után besüllyeszti a társai közé. Nincs igazán helye, rendje, sorszáma. Csak nagyon ráérő háztartásokban. Rendmániásoknál, akiktől menekülj, tanácsolom. Megkeserítik az életedet, ráadásul soha nem elégedettek. De nem is sarkallnak semmire. (Saját megfigyelés.)

Ha már nagyon sok felgyűl – sokfelé jár az ember, itt-ott kap, nyer, vásárol, ráadásként adják, megajándékozzák vele – és nem fér már a szekrényben, akkor jön a második pillantás: mit vonjunk ki a forgalomból, mi maradjon elöl. Ilyenkor nem ritka, hogy megrohannak az emlékek, ez volt apa bögréje, még gyermekkorából maradt meg csudával határos módon. Túlélt költözést, menekülést, rendszerek és divatok változását, ideológiákat és reménytelenségeket. Volt forró teák otthona tavaszelőkön, amikor olyan könnyen legyőz az influenza, és volt hideg vizek tartálya, ha nyári napon kitámolyogtál a konyhába, és nem volt a láthatáron egyetlen tiszta pohár sem. Bőven engedted a csapból a vizet, bosszankodtál, hogy klórozzák, zavaros, barna, alig jő, végül felhajtottad.

Vetted észre? Valahogy más az íze a víznek, ha csuporból vagy üvegpohárból, más, ha csészéből vagy a tenyeredből iszod. Minden város csapvize más ízzel lep meg.

Apa csészéje illusztrált volt, valamilyen gyerekeknek szánt bohókás jelenettel tarkított, egyszer tombolán nyerte, és ragaszkodott hozzá egy életen keresztül. Ebből ette vasárnap reggel, soha máskor – egy takarékosabb és nélkülözést ismerő kor gyermeke volt – a két darabból főzött lágy tojást. Megborsozta, megsózta, vajas kenyeret evett hozzá. Olyan békés vasárnapon, amikor nem kellett sehova sem mennie, nem volt előadás, rohammunka, nem rángatták el agitációra, gyűlésbe. Amikor együtt mentünk le a Víkendre, átreszkettünk a rozoga hídon, alattunk békanyál, sás és vakáció, a régi zöld csónakházhoz mentünk, hol kivett kérés nélkül is egy öreg dereglyét, és felevezett velünk a fagátig, fel a Holtágon. Régi emberek a parton. Mind ismerték, és mind ismerte őket. Egyvárosiak voltak. A bennszülöttek bennfentessége.

Habozol, ezt nem teheted hátra, nem dughatod el: ebből évekig kávét ittál. Micsoda kávék voltak! Még saját magad pörkölted már-már éjfeketére a szemeket, abban a régi, különleges, tekerős serpenyőben, amelyben a bécsiek a kávészemeket perzselték fel.

A porceláncsészék, rizsszemesek vagy szinte átlátszóak, kecsesek, törékenyek, mint az első szerelem. Sohasem állnak a konyhaszekrényben. Az ebédlő vitrinjében, a mutatványos tárgyak között. Csak akkor vesszük elő, ha vendégek jönnek. Illusztrisék. Kiválóak, régen látottak, külföldiek. Akiknél egyszer mi is vendégeskedtünk vagy fogunk. Nászajándék. Akik adták, és mi, a haszonélvezők, tudtuk, hogy csak ritkán fognak színpadhoz jutni, ritkán játszanak főszerepet. Damasztabrosz, ezüst étkészlet és más ehhez hasonló arisztokratikus beütések – vágyálmok.

Valaki mesélte, húsz évig járt hozzájuk egy etióp bejárónő, akinek a végén jobb Mercedese volt, mint nekik. Szerény volt, kedves, és bármit rá lehetett bízni. Kivéve a kamrában tartott, soha elő nem vett, a kivándorláskor csodával határos módon velük maradt monogramos ezüstöt. Amit a háború alatt a szomszédok hiánytalanul megőriztek, amíg ők rabszolgamunkát végeztek Németországban vagy Lengyelföldön. Nos, amikor egyszer mégis rászánták magukat, hogy előveszik, mert a miniszterelnök vezértitkára ebédelt náluk, nyoma sem volt a készletnek. Húsz év alatt apránként hordta el a régi hű cseléd. Megjutalmazta magát. Szerzett magának egy kis Európát, ha már oda soha nem jutott el.

Még szerencse, hogy a csészék nem ennyire kapósak.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató