Most, hogy nincs még iskola, nyugodtan, kockázat nélkül elmesélhetek egy régi iskolás történetet.
Most, hogy nincs még iskola, nyugodtan, kockázat nélkül elmesélhetek egy régi iskolás történetet. Olyan évben eshetett meg, ami megegyezett az olimpia évével, talán éppen a rómaival.
Persze ne hidd, kedves olvasó, hogy teljesen iskolátlan lenne Európa ebben a pillanatban, és az egész világ a lábát langyos tavakban és viharos tengerekben áztatja. Vagy felkerekedtek mind a vendégmunkások, és jönnek gépkocsikon akáclombos falvaikba hazafelé, szajréval megrakottan, torlódást okozva a schengeni övezet nyugati határán.
Bizony-bizony vannak olyan buzgó országok, egész pontosan német landok, ahol már megkezdődött a tanítás, már biflázzák a német nyelv alapjait az integrálódni képtelen/nem akaró, szerencsésebb menekültek gyermekei, akik megérkeztek a merkeli Németország egyre kevesebb örömmel ölelő karjai közé. (Tudom, rendszeres olvasóim most bosszankodnak és megállapítják, erős fixáció köti gúzsba fantáziámat és élményvilágomat, ui. kihagyhatatlan minden megmozdulásomból a menekültek ügye-baja.)
Szóval a régi iskolai történet kárvallottja e sorok írója. Hetedikesként egykor, a hatvanas évek legelején a tantervben a természetismereti tantárgyak keretében az ember bonctana és élettana című tantárgyat adta elő X vagy Y tanár elvt. és/vagy -nő. Talán éppen D. tanár úr, akinek a suttogások (diáklegendák) szerint a fején támadt háborús sebesülést egy ezüstlemezzel fódozták be.
Szorgalmasan készültem, mert szorongó típus voltam, s mert felmenőim azt szerették volna, ha többek között orvos leszek, ezzel folytatnám a családban harmadikként az orvoslás mesterségét. Öcsém beteljesítette ezt az óhajt. (Elsőként orvosi diplomát a kolozsvári egyetemen Ignác nagy-nagybátyám, azaz a nagyanyám öccse szerzett, aki aztán szerelmi zavarodottságában a kolozsvári Jókai utca egyetlen magasépületéből a kövezetre vetette magát. De ezt csupán mint tragikus színezéket említem.)
Az anatómiakönyvünk, ha emlékeim nem csalnak (de miért is lennének pontosak éppen anyagi tekintetben?!!) piros műanyaggal borított volt, és én bizony eléggé becsben tartottam, nem húztam alá a „szőrösebb” részeket – ez a kor diáknyelvén a nehezebben megjegyezhető részeket jelentette –, nem volt benne pacni, és valamiért nem volt benne Gheorghiu-Dej elvtárs képe sem, amit szigorúan tilos volt meggyalázni. Nem voltam példakép, attól óvakodtam, de tény, hogy a könyv viszonylag jó állapotban volt ama májusi napig. Ja, és vissza kellett szolgáltatni, hogy a következő évjáratok is értesülhessenek belőle az emberi test felépítéséről.
Szünet következett. Ez még az egykori római katolikus fiúgimnázium utódjában, az Egyesülés-Uncsi középtanodában történt, sok-sok lépcsőn kellett leereszkedni a mellső vagy a hátsó udvarra, mely a tornapálya és a volt konviktus között húzódott.
Később térhettem vissza az osztályos átlagnál, valószínűleg a túl nagy és nem nagyon szeretett vajaskenyérrel vívott csatám okán. (Tudom, most jön az álszent és demagóg szörnyülködés: hogy lehet nem szeretni a puszta vajaskenyeret, különösen abban az ínséges időben válogatni?!! Válaszom: csak úgy.) Mikor beléptem az ajtón, minden szem felém fordult, meglegyintett az olcsó népszerűség indokolatlan szellője, nem tudtam mire vélni. Tukacs Pityu (álnév) még karon is fogott, mint nagybeteg embert, és a padomhoz vezetett, ahol már ült az osztály három jómadara: Hajduk–Xajzon–Fekete (álnevek, természetesen), és ütemesen kalapálták a könyvemen a ritmust. Azt énekelték, hogy: Ha végre itt a nyár… A nyár tényleg a nyakunkon volt, már csak két-három hét választott el az abszolváló vizsgától és a felvételitől a nyolcadikba, aztán jöhetett a nagy vak és áció. Én is szerettem ezt a dalocskát, és képzeletem nem esett messze egy igazi pancsolóbb lánytól, akivel egy házban laktam. Bejött D. tanár elvtárs – Isten nyugossza – és nyájasan azzal kezdte: nyissátok ki, kedves tanulók – mi éppen kedvetlenek voltunk – a bonctan könyveteket a 77. oldalra. A lapok sustorgása hallatszott, de a legtöbb szem reám szegeződött. Továbbra is alig tudtam leplezni lányos pironkodásomat. Csak amikor megpróbáltam szétfeszíteni a tankönyv lapjait, jöttem rá: miért dobolt a nagy hármas az én anatómusi kötetemen. Tukacs Pityu minden lapja közé becsúsztatott egy-egy frissen fogott cserebogarat, majd gondos potyolással (erdélyi tájszó) dolgozták el alattvalói.
Évek múltán könyvtárosként is találkoztam ezzel a jelenséggel, 16-18. századi ritkaságok váltak kinyithatatlanná, szakszóval blokkoltak a nedvességtől a rossz tárolási körülmények hatására. Ámbár tudtam, Tukacs Pityu keze messze elér térben és időben – hisz kiváló vasesztergályos Connecticut egyik kisvárosában – de azért ennyire talán mégsem.
„Bár aztat senki se tudhassa” – rángatja meg a könyökömet a Poklos-patak melléki törpe bölcsek egy csoportja.
