2019. augusztus 18., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az alábbi interjúban a közkedvelt televíziós személyiség

marossárpataki emlékeiről, a diktatúrabeli nehéz, megalázó évekről, szakmai sikereiről, családjáról mesél.

– Olvasom, hogy Csáky Zoltán Sümegen született. Gondolom, a háború sodorta önöket az anyaországi Veszprém megyébe…

– Valóban sodorta. A 3. magyar hadsereg gyaloghadosztályát a marosvásárhelyi honvédekkel 1944 végén a Dunántúlra irányították, ahol 1945 tavaszán a Balaton-Felvidék és a Marcali-medence körletében utóvédharcokat folytattak az előrenyomuló Vörös Hadsereggel. A szovjetek 1945. április elején az utolsó magyarországi helységből is kiűzték a német csapatokat. Édesanyám, Buksa Ilona állapotos volt, követte a honvédségnél szakaszvezetői tisztséget betöltő apámat, Csáky Károlyt. Így születtem meg Sümegen 1945 márciusában. A háború végeztével az erdélyiek közül voltak, akik Kismartonba, Ausztriába távoztak, a többség, így szüleim is, a hazatérést választották. Ez eléggé kalandos úton, vagonokban utazva sikerült. Anyám mesélte, hogy amint egy folyó közelében megállt a szerelvény, a lavórba vizet merített, hogy meg tudjanak mosakodni és megmosdatni a néhány hónapos babát. Talán ezért is szeretem annyira a vizet, az úszást, hiszen megmerített a Mura, a Dráva, a Tisza, majd a Maros vizében. Születésem helyszínére, Sümegre tévésként tértem vissza. Papp Imre várkapitányról forgattam portrét, aki csodálatos középkori történelmi helyszínt varázsolt az egykori kuruc várból. Nejemmel, Emőkével az idén tavasszal is meglátogattuk a kisvárost, Kisfaludy Sándor emlékházát. Egy üveg sümegi nedűt, merlot kadarkát hoztam a püspöki palota borospincéjéből.

– Hogy kerültek szülei korábban Marossárpatakra? Gyermekkorában járt a településünkön? 

– Anyai nagyapám és ősei, a Buksák tudtommal Marossárpatak környékéről származnak. Tatuka gazdálkodó volt, Édenkével együtt nyolc gyermeket, négy fiút és négy lányt neveltek fel. Marossárpatak számomra a gyermekkor boldog színterét jelenti. A nyári vakációban anyám szüleihez csapták ki az unokákat, akik aztán vidáman és hangosan belakták a szőlőlugasos, disznó- és tehénpajtás, szénapadlásos öreg portát. Az igazi élményt az eperfa alatti késő esti beszélgetések jelentették. Édenke szokásos bibliaóráján a világ történéseit firtató kérdésünkre „csak a Teremtő tudja” választ adta, míg László nagytata, aki huszárként harcolt a doberdói csatatéren, a világ dolgairól tömören így nyilatkozott: a jóég tudja, azaz a Jóisten politikája. Ezt a címet is adtam publicisztikai kötetemnek.

Szüleivel, testvérével


– A háborút követően Marosvásárhelyen telepedtek le. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Édesapámnak Marosvásárhelyen hamarosan tisztviselői állás került az induló Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, anyám, aki gyors- és gépírói végzettséggel rendelkezett, a háztartásban maradt, hiszen közben megszületett Zita húgom. De a kosztpénzt varrónői munkával egészítette ki. Emlékezetemben élesen megmaradt Szepesi hangja, közvetítése az 1954-es svájci vb döntőjéről. Ezt a Somostető alatti lóversenypályán hallgattuk hangszóróból. A meccs idejére leállították a versenyt, síri csend honolt, amikor a németek berúgták a harmadik, győztes gólt. Az ’56-os melbourne-i olimpia idején egy nagy füzetbe írtam az eredményeket, családunk egyik vendége megjegyezte apámnak, hogy a fia Magyarország nevét és a magyar versenyzőket piros ceruzával írja. 

– Ha nem tévedek, 1969-ben indult a bukaresti magyar adás. Ön akkor a marosvásárhelyi Vörös Zászló újságírója volt. Hogyan került Bukarestbe?

– A Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarának publicisztikai szakán végeztem, Balogh Edgár professzor utolsó osztá-lyában. Így kerültem Marosvásárhelyre, a helyi laphoz. A riportok mellett írtam néhány színi- és tévékritikát is, többek között a frissen indult bukaresti magyar adásról. Bodor Pál, aki már Kolozsvárról ismert a Gaál Gábor-körből, felfigyelt a bírálatokra, és azt mondta: látom: kritizálni tudsz, hát akkor gyere, próbáld meg „csinálni” is a tévét. Tizenöt emlékezetes évet töltöttem a magyar adásnál, ingázva Marosvásárhely és Bukarest között.

– Sokan a Kaláka – népi hagyományt ápoló – ifjúsági mozgalom kezdeményezőjének és szervezőjének tartják. Emellett dokumentumfilmekkel és portréfilmekkel szerepelt a Román Televízió magyar nyelvű műsorában. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– A bukaresti tévé magyar adása esetében a kérdés úgy tevődött fel: lehet-e a diktatúrában nézhető, vállalható, az erdélyi magyarságot szolgáló tévéműsort csinálni? Az azóta eltelt évek, a visszaemlékező nézők igazolják, bizonyítják, hogy lehetett. Az a háromórás hétfői műsor ébresztette rá a ’70–’80-as években a romániai magyarságot, hogy összetartoznak. Az együvé tartozás hullámhosszán szólítottuk meg a székelyföldi, a partiumi és a szórványmagyarságot. Kitűnő román kollégáink voltak, akiktől a mesterséget tanultuk. Olyan közösségteremtő műsorok születtek, mint a Zenés karaván, a Kaláka. Jómagam riporterként az úgynevezett tabutémákban jeleskedtem, filmet forgattam a csíki bicskázásokról, a moldvai csángókról. A Kaláka néptánc-, népdalvetélkedő műsorunk mottója az volt, hogy jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnának. 22 magyar tannyelvű líceum diákjait vontuk be Simonffy Kati zenei szerkesztővel a honismereti vetélkedőbe Marosvásárhelytől Zilahig, Kolozsvártól Besztercéig, Csíkszeredától Székelyudvarhelyig. A székely anyavárosban 2500 néző jelenlétében zajlott a felvétel. Az azt megelőző napokban hátizsákos fiatalok százai lepték el a várost, nem csoda, hogy a csíkszeredai szeku akkori főnöke, Erdélyi Elemér tábornok is a tiszteletét tette a forgatáson. A Kaláka műsorában mutatkoztak be első ízben a Romániában élő magyar etnikumú moldvai, gyimesi, dévai és barcasági csángók. Míg Simonffy Kati a tánc-házakat szervezte, Boros Zoli a romániai magyar könnyűzenének biztosított pódiumot, jómagam a Kollégium sorozattal a nagy múltú erdélyi magyar iskolákat jártam be. A belügy állambiztonsági főosztálya ez idő tájt, 1981. június 10-i dátummal nyitotta meg megfigyelési és követési dossziémat.

– Olvastam követési dossziéját. Tudta, hogy lehallgatják? A rendszerváltást követően megtudta a besúgók igazi nevét, megkereste őket?

– Hogy lehallgatnak, arra Kincses ügyvéd hívta fel az első feleségem figyelmét még 1980-ban. De később már nekem is gyanús kezdett lenni, hogy az erdélyi városokban riportútjaimon mindig ugyanannak a szállodának ugyanazon szobájában helyeztek el. Egy idő után már cinkosan összekacsintottunk a recepcióssal. A ’80-as évek közepétől aztán személyesen is bemutatkoztak a „kék farkasok”. 400 oldalas szekusdossziém feldolgozását sokáig halogattam. Dávid Gyula figyelmeztetett, akivel a csíkszeredai könyvvásárban egymás mellett dedikáltunk, hogy a teljes múlt feltárása mindnyájunk feladata és kötelessége. Így írtam meg Costica történetét a Nyomomban kék farkasokban, mely, remélem, könyv alakban is megjelenik. Ezt a témát már elengedtem, nem szívesen beszélek róla. A keresztényi tanítás legcsodálatosabb eleme a megbocsátás.

– Mi történt önnel a magyar adás megszűnésével? Olyat is hallottunk egykor, hogy egy kollektív gazdasághoz került…

– A nyárádszentmártoni téesznek és vezetőjének, néhai Nagy Jenő elnöknek nagyon sokat köszönhetek. Remek, egyszerű emberek, jó levegő a mezőn, néhány mezőgazdasági alapismeret elsajátítása, pl. a búza, a rozs, az árpa termésének megkülönböztetése annak a másfél évnek köszönhető, amit náluk töltöttem „csépfelelősi” beosztásban.

Focicsukában – 1983


– Hogyan sikerült még a rendszerváltás előtt kitelepednie Magyarországra?

– A sümegi anyakönyvemnek köszönhetően. 1985-ben a frissen végzett gyermekorvos, Emőke feleségemet 11 kollégájával együtt Moldvába helyezték. Onnan magyar orvos számára a diktatúrában nem volt visszaút Erdélybe. Közben a családunk gyarapodott, Zselyke után megszületett Csongor. Emő Moldvában, én a téeszben, a gyermekek a nagymamáknál, nyomomban kék farkasok – ekkor mondta a feleségem, adjuk be a kitelepedési kérelmet, hátha megkapom, hiszen én már voltam magyar állampolgár. És így érkeztünk meg 1989. február 13-án két gyermekkel, két bőrönddel a Keleti pályaudvarra.

– Mivel foglalkozott, mielőtt a Duna TV munkatársa lett?

– A hatvani kórház biztosított gyermekorvos feleségem számára állást és lakást. Én egy fiatalokból álló építészbrigádba kerültem, stukkódíszeket tettünk fel a környező kastélyok falaira. Emlékszem, Orbán Viktornak 1989 nyarán a Hősök terén elmondott emlékezetes beszédét az építőállványon állva, egy meszesvödör mellett hallgattam. Írtam egy-két újságcikket. Bodor Pál, aki már áttelepült Budapestre, felfigyelt az írásaimra, és beajánlott Szepesi Györgynek. A drága Hang, mert Erdélyben számunkra ő jelentette a magyar focit, kézen fogva vitt be a Magyar Rádióba. 1992 őszén Balogh Juli és Csoóri Sándor hívott a megalakulandó Duna Televízióhoz. 

– Az Arcélek című portrésorozatában Miholcsa József is szerepelt, a marossárpataki történelmi szoborpark is megjelent. Milyen érzés volt Marossárpatakra jönni?

– Jóskát már korábbról ismertem, mikor még a Mezőségen élt és alkotott. Erdélyi útjaimon el-ellátogattam Sárpatakra, szomorú kötelességnek téve eleget, hiszen mindkét szülőm a falu temetőjében nyugszik. A református templom kertjében figyeltem fel az egyre szaporodó erdélyifejedelem-szobrokra. Kérdésemre, hogy ki készítette, mondták: Miholcsa József, a falu szobrásza. Ráadásul Jóska éppen nagyszüleim egykori háza mellett vett terebélyes portát, istállóval, lovakkal. Jól sikerült portrét készítettem róla.

– Egyik legismertebb dokumentumfilmje a Hagymakupolás honfoglalás…

– Kínkeserves feladat a romániai ortodoxia erdélyi terjeszkedéséről beszélni. Hiszen legszívesebben azt mondaná az ember: nőjön szabadságban a hit, éljen jogával az egyház. Nekem nem az ortodox vallással van bajom, hanem az egyház erőszakos terjeszkedésével – az ortodox expanzióval a színmagyar erdélyi területeken. A film bemutatása óriási felháborodást váltott ki mind az ortodox egyház felső vezetésében, mind pedig a bukaresti sajtóban. De az államvédelmi szervek is felfigyeltek ránk. Amikor bemutató körútra indultunk Erdély több városába, Vásárhelytől Sepsiszentgyörgyig, operatőrömmel észrevettük, hogy mindenhol követnek. A nyomunkban volt két bőrkabátos úriember. Egyébként a hagymakupolás boom nem állt le, csak lelassult, legújabb változata, hogy az erdélyi falvak mindegyikében ortodox feszületeket kezdtek állítani.

– Az erdélyi tévénézők sajnálatára már néhány éve nem vezet műsort a Duna TV-n. Mivel foglalkozik azóta?

– Egy, már megjelent kötet, a Volt egyszer egy kék Duna és a kiadásra váró Nyomomban a kék farkasok a legutóbbi évek termése. Írogatok a szép kiadású Magyar Krónika c. folyóiratba. Legutóbb a felújításra váró gyimesbükki Rákóczi-várat mutattam be. 

– Nem gondolt arra, hogy szerepet vállal a magyarországi politikai életben?

 – Nem. Éppen elég főállású politikussal készítettem stúdióbeszélgetést, hogy pártállástól függetlenül meggyőződjek arról: politika és erkölcs távolról sincs összhangban egymással.

– Mit csinál szívesen szabadidejében? 

– Van egy gyönyörű, saját tervezésű kertem Gödöllőn, tele erdélyi történelmi kastélyok köveivel. De a kertészkedést nem kell komolyan venni, Emőke, a feleségem el is tiltott attól, hogy a növényekhez, virágokhoz nyúljak. Egyébként úszom, teniszezem.

– Igaz, hogy baráti kapcsolatot ápol Bölöni László labdarúgóedzővel?

– Bölöni Lacit még orvostanhallgatóként ismertem. Arról nem is beszélve, hogy volt, amikor egy lánynak udvaroltunk, ő aztán el is vette a színiakadémiát végzett Zakariás Klárát. Portrét készítettem róla, ma is tartjuk a kapcsolatot. Írja az önéletrajzát, de olyan makacs, hogy szerkesztői beleszólást nem enged, így aztán a futballszeretők sajnálatára talán soha nem fogjuk elolvasni a történetét. 

A Niagara előtt


– Kérem, mutassa be családját!

– Kirepültek már a családi házból. Emőke, a feleségem még gyógyítja a kisgyermekeket, Gyopár nagylányomtól van a helyes Zsombi unokám, Zselykét és férjét noszogatom, hogy ők is ajándékozzanak meg utóddal, Csongor még keresi a helyét az életben. 

– Biztos vagyok benne, hogy Erdélyhez, Marosvásárhelyhez szoros szálak fűzik. Mikor járt utoljára itthon? 

– A Duna Tv-hez kerülésemkor hosszú éveken át, amikor Erdélybe indultunk forgatni, mindig azt mondtam a stábnak, megyek haza. Ma már kevésbé. De bármerre is forduljon a történelem kereke, bármi is történjen az erdélyi magyarsággal, én továbbra is reményteljes erdélyi maradtam. Vásárhely? Hát jó végigmenni a Bolyai utcán, leülni és emlékezni a vár melletti sétatér öreg gesztenyefái alatt.

– Mi tetszett és mi nem városunk átalakulását, az utóbbi években történt változásokat illetően?

– A város utcái tiszták. Az nem lep meg, hogy magyar felirattal nem találkozom, és magyar szót ritkán hallani a főtéren, sajnos. De áll még és hirdeti a magyar múltat, kultúrát Közép-Kelet-Európa legszebb szecessziós városháza és kultúrpalotája. És remélem, nem fog megvalósulni a polgármesteri hivatal őrült ötlete, hogy a történelmi főtér alá garázssort építsen.

– Végül: mi a véleménye a romániai politikai helyzetről, az RMDSZ-ről, az autonómiáról?

– Legszívesebben elhárítanám a választ azzal, hogy a messzire távozott ne mondjon véleményt, ne foglaljon állást. De eszembe jut, hogy 1992. október 25-én filmes tudósítást készítettem a Chrudinák-féle Panorámának a kolozsvári Szent Mihály-templomból az RMDSZ parlamenti képviselőinek és szenátorainak eskütételéről. A jelenlévők a kolozsvári nyilatkozatban Isten és ember előtt vallották, hogy az erdélyi magyarságot szolgálják, fennmaradásának egyetlen biztosítéka, záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Sajnos, az elmúlt években, évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre, magánzsebes üzletekre váltotta a képviselők némelyike. Az erdélyi magyarság autonómiája, melyért naponta kellene küzdeni, még soká várat magára.