„Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A gyakran idézett szophoklészi gondolat ötlött fel bennem, miközben a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub idei téli tárlatát ízlelgettem a Bernády Ház emeleti galériájában.
„Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A gyakran idézett szophoklészi gondolat ötlött fel bennem, miközben a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub idei téli tárlatát ízlelgettem a Bernády Ház emeleti galériájában. Két és fél évezreddel ezelőtt élt, alkotott a görög drámaköltő, azóta hatalmasat változott, fejlődött a világ, a mai fotósok hitvallása mégis egybecseng az Antigoné szerzőjének meggyőződésével. A most kiállított képek is erre vallanak. Más is jelen van a tárlaton persze, nem csak az ember, például a táj szépségei, az épített örökség látványa, a vidéki szokásvilág, az állatok univerzuma és számos egyéb apró kis csoda, de a teremtés koronája az, akiről a legtöbb fotó készül, és ezek is a legbeszédesebb felvételek. Eddig is tudtuk, hogy képíróink előszeretettel erre fókuszálnak, nem meglepő tehát, hogy a kiállítás erőssége ezúttal is a portré. Hol modellként, hol különféle élethelyzetekben tűnnek fel karakteres, kifejező arcok, és sorsukról mesélnek, megélt, megszenvedett drámákról vallanak. Örömet, bánatot, lemondást, elszántságot, megannyi életérzést sugároznak. Nem részletezem, úgyis életre kelnek, és megállítják, megszólítják, marasztalják a nézőt a kiállításon. Beszéljünk másról.
Hatvankét éves a klub, ugyanannyi fotót állítottak ki. Huszonnyolcan hoztak munkát, néha többen, máskor kevesebben szoktak bemutatkozni. A „régi motorosokat” név- és címcédula nélkül is felismerjük, stílusjegyeik között jól eligazodik a rájuk régóta figyelő közönség. Az is nyilvánvaló, hogy ki mire szakosodott. De egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy erősödnek az ígéretek, fiatalodik a fotóklub közössége, és ez így van jól. Annál is inkább, mert csak ily módon lehet versenyben maradni, hiszen mind több embert fertőz meg a fotózás vírusa, nő a konkurencia, a környék, főleg a székelyföldi városok nemzetközi sikereket is halmozó alakulatai is ezt példázzák. Ebből nyilván a nézők húzzák a legnagyobb hasznot. A fotósokat pedig arra ösztönzi, hogy túllépjenek a bevett szokásokon, a rutinon. Kezdeményezni, mozogni kell, ezzel is magyarázható, hogy alig van olyan jelentősebb rendezvény város- vagy megyeszerte, amelyről a klubtagok hiányoznának. A héten is, miközben a téli tárlat még újdonságnak számít, a csángókról készített képeikkel csoportosan beneveztek a magyar kultúra napját köszöntő megemlékezésekre. És már kezdik az előkészületeket az őszi nemzetközi fotóbiennáléra, amelyet ezúttal is rangossá, emlékezetessé akarnak tenni. Persze az sem mindegy, hogy egyénileg ki hogyan teljesít. Örvendetes, hogy továbbra is gyakorta érkeznek hírek egyik vagy másik fotósunk országos vagy határokon túli díjazásáról. Ami jogos és természetes is, elvégre a kiállítók több mint egyharmada a nemzetközi fotószövetség hivatalos elismerésének örvend, az EFIAP vagy AFIAP címet birtokolja. Éppen ezért szeretném figyelmeztetni fotósainkat az elsekélyesedés veszélyére. Tematikai, műfaji beszűkülést vélek felfedezni a kiállításon.
Többször hangsúlyozták, a téli tárlat anyagát az előző év terméséből válogatják, a közönség által nem ismert fotókat mutatnak be. Jó, dicséretes az elképzelés, érvényesítik is a gyakorlatban. Viszont korábban is feltűnt, ezúttal sem hagyható szó nélkül, hogy a kiállítás nem tükröz több olyan fontos jelenséget, amely az eltelt időszakban meghatározta, gyakran megkeserítette egész életünket, nagyobb tömegeket érintett, mozgatott meg, beszédtémát szolgáltatott, szenzációt keltett és így tovább. Pedig a fotósok maguk is részesei, tanúi, nem-egyszer aktív tényezői is voltak mindennek. Itt művészfotókról van szó, nem sajtófotózásról, jöhet az ellenvetés. Igaz, de katarzist nem csupán a szép, a nyugodt, a békés képek válthatnak ki. Az életünk sajnos nem örömóda. Sőt talán több benne a rossz, a nehézség, az elvetendő, a változtatásra váró akármi, ami ugyancsak fotótéma lehet. Félre ne értsék, nem kívánok én borzalmakat, bajt, nyomorúságot a kiállítótermek falain, negatív szenzációt, bulvárlátványt, ingyencirkuszt se. De azt hiszem, távlatosan jót tenne ennek a hagyományossá vált rendezvénynek és talán a fotómozgalom egészének némi nyitás ritkábban megjelenített témák, mifelénk kevéssé gyakorolt fotós műfajok felé. Bátrabban hagyhatnák érvényesülni a sajtófotó, a szociofotó, a fotóriport hatásait, a színházi, művészeti vagy sportesemények látványkínálatát is jobban kihasználhatnák. Mintha nem figyelnének eléggé a városi életjelenségekre, pedig azok is nyújtanak annyi érdekes, különleges megörökítenivalót, mint a falu. A diákélet, a fiatalság valós életvitele, problematikája is kiaknázatlan, ebbe főleg a klub fiataljai áshatnák bele magukat. Az úton-útfélen látottak is érdeklik a nagyközönséget. És kapásból még több dolgot említhetnénk, amit az értő, érző, gyakorlott fotós szem és a művészi látásmód remek képekké varázsolhat. De itt abbahagyom a felsorolást, így is megrövidítettük a kiállítókat, akik elsősorban azt várnák, hogy fotóikkal foglalkozzunk részletesebben. Olykor viszont jobbító szándékú észrevételekre is szükség van. Nem lenne haszontalan, ha egyesek vitaindítónak tekintenék a fentebbi jelzéseket. A Múzsa szívesen helyt ad a kérdésről kifejtett különböző véleményeknek.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
