Clinton kudarca után a Demokrata Párt várhatóan újrafogalmazza önmagát és stratégiáját

Hillary Clinton elnökválasztási kudarca után az amerikai Demokrata Párt várhatóan szakít eddigi irányvonalával, újrafogalmazza önmagát és stratégiáját, új arcokat keres, és hozzáfog a párt megújításához.

Sírdogáló nők és könnyező férfiak nézték kedden éjjel a Demokrata Párt eredményvárójában az egymás után érkező híreket elnökjelöltjük, Hillary Clinton nagy bukásáról, s maga Clinton is csak másnap jelent meg a nyilvánosság előtt, amikor – szintén sírdogáló nők és könnyező férfiak előtt – elismerte vereségét, és felajánlotta együttműködését a megválasztott republikánus elnöknek, Donald Trumpnak.

„Ez fájdalmas és még sokáig az lesz” – mondta a vereségről a demokraták volt elnökjelöltje. Amikor elhagyta a termet, egy romjaiban álló Demokrata Pártot is maga mögött hagyott.

Csütörtökön délután az AFL-CIO szakszervezeti szövetség rendezvényén mondott beszédében Elizabeth Warren, a demokraták népszerű massachusettsi szenátora ki sem ejtette Hillary Clinton nevét, annak ellenére, hogy korábban támogatta őt, és kampányolt is vele.

Ez a beszéd – elemzők szerint – a Demokrata Párt előre gondosan megtervezett és nyilvános szakítása volt Hillary Clintonnal és a Clinton-féle Demokrata Párttal.

Amikor Barack Obama 2008-ban megnyerte az elnökválasztást, úgy kezdhette meg munkáját a Fehér Házban, hogy nagy többsége volt a kongresszusban is, és az Egyesült Államok ötven kormányzója közül 29 demokrata párti politikus volt. Most, nyolc év elteltével, a kongresszus mindkét házában kisebbségben vannak a demokraták, és csak valamivel több mint egy tucat államban övék a kormányzói tisztség.

Most persze még elemezgetik Hillary Clinton hibáit és tévedéseit, a feléje irányuló óriási és országos gyűlölet okait, de a pártnak ettől függetlenül is valószínűleg újra kell majd fogalmaznia stratégiáját, és ehhez előbb önmagát.

Matthew Stoller politikai elemző, aki egyúttal a szenátus költségvetési bizottságának politikai tanácsadója is, elemzésében azt írja: a hetvenes években George McGovern Clintonéhoz hasonlóan nagy, 1972-es kudarca után a demokraták újra „kitalálták magukat”, és új nemzedékük életre hívta a párton belül az Új Demokraták mozgalmát, amely 1992-re már uralta is a pártot. Az Új Demokraták a gazdaságpolitikában neoliberális elképzeléseket vallottak, társadalmi téren a szabadosságig menő liberalizmus hívei voltak, és létrehozták radikális szellemiségű lapjaikat is, például a The New Republicot. Stoller elemzése szerint ők „repítették” a Fehér Házba Bill Clintont, Arkansas állam kormányzóját. Ez az az időszak, amikor a szakszervezetek végleg lehanyatlottak, a kisvállalkozásokat szinte teljesen megsemmisítették a szabadkereskedelmi megállapodások, a trösztellenes intézkedéseket leállították, a nagyon szegényeket segítő struktúrák megalvadtak.

S az Új Demokraták uralta Demokrata Párt számára most jött el a politikai elszámolás ideje.

A rossz politikákért fizetendő árnak „csak” járulékos költsége az, amiről a kampányban – jórészt a WikiLeaks kiszivárogtatásai nyomán – az amerikaiak tudomást szereztek, s amit Bernie Sanders szenátor a választási vereség után így fogalmazott meg: a demokratáké nem lehet olyan párt, amely nem veszi magának a bátorságot, hogy nekimenjen a Wall Streetnek és a milliárdosok elitjének. „A Demokrata Pártnak döntenie kell, hogy melyik oldalon áll” – fogalmazott Sanders szenátor, aki az előválasztásokon Hillary Clinton pártbeli kihívója volt az elnökjelöltségért folyó küzdelemben, s aki Clintonénál jóval nagyobb valós támogatói tábort tudhatott magáénak.

Sanders szenátor csütörtökön az AP hírügynökségnek adott telefon-interjújában megismételte: a Demokrata Pártnak szembe kell fordulnia a politikát befolyásolni akaró érdekcsoportokkal. A szenátor szerint az a tény, hogy az amerikai dolgozók milliói Donald Trumpra szavaztak, „azt sugallja, hogy a demokraták üzenete, miszerint kiállnak a dolgozó emberekért, már nem nagyon hat ezekre a dolgozó emberekre”.

A republikánus elnökjelölt olyan hagyományos demokrata párti államokban is győzött, mint Wisconsin, Michigan vagy Pennsylvania.

Kérdés persze, hogy kivel lehet nekivágni a párt megújításának.

A demokraták vezető kongresszusi politikusai – Nancy Pelosi kaliforniai képviselő és Chuck Schumer New York-i szenátor – idős emberek, hosszú idő óta politizálnak Washingtonban, nem jelentenek nagy vonzerőt a választók, kivált az ifjabb nemzedékek számára. A távozó alelnök, Joe Biden a hetvenes évei derekán jár, és a megújulást sürgető politikusok sem zsenge korúak. Elizabeth Warren 67 éves, Bernie Sanders 75 esztendős, Sherrod Brown a 65. életévében van.

Elemzők szerint a kampány és a Donald Trump, illetve a republikánus elit közötti időnként kifejezetten feszült viszonyról szóló hírek elfedték, hogy részben Hillary Clinton személyisége nem volt a legalkalmasabb arra, hogy ő és a Demokrata Párt szerethető legyen, részben pedig maga a Demokrata Párt is súlyos válsággal küszködik. Nem kevesen azt remélték, hogy Clinton győzelmével lehetőség nyílik majd arra is, hogy a volt külügyminiszter néhány új politikust is helyzetbe hozzon, s ezzel akár meg is újítsa a Demokrata Pártot.

Kommentátorok arra emlékeztetnek, hogy a 2000-ben tartott választáson – amikor George W. Bush került a Fehér Házba – a demokraták hasonló helyzetben voltak, mint most. Egy népszerűtlen háború (Irakban), egy republikánus kormányzat által rosszul kezelt természeti katasztrófa (a Katrina hurrikán) és egy karizmatikusnak látszó politikus (Barack Obama) kellett ahhoz, hogy visszakapaszkodjanak.