Cantemus redivivus?

Tizenkét évi „tetszhalottság” után ismét örülhettek egymásnak az egykori „cantemusosok”, nagyon sokan közülük immár feleség- és anyaként, a templomban futkorászó kicsinyek és az őket pátyolgató férjek, nagyik, meg persze a népes hallgatóság élénk érdeklődése közepette.

Az 1990-ben alapított és közel egy évtizeden át itthon és Európa-szerte kirobbanó sikerrel koncertező marosvásárhelyi száztagú Cantemus leánykórus vasárnap délelőtti istentiszteletet követő vártemplomi koncertjén dr. Csákány Csilla zenetudós, egyetemi tanársegéd, maga is a kórus egykori tagja köszöntötte a résztvevőket, majd Tófalvi Zselyke konferált. Birtalan József zeneszerző-karnagy ezúttal is csodát művelt: pár nap alatt sikerült ismét egységes, szép hangzású harmóniát varázsolnia a világ minden részébe szétszóródott egykori kórustagokból.

Mint ismeretes, a Cantemus leánykórus – amely a fájdalmasan korán elhunyt Fülöp G. Dénes akkori vártemplomi lelkész ötlete alapján jött létre – rendkívül fontos közösség- és identitásteremtő iskolája volt a közös éneklést annyira szomjúhozó marosvásárhelyi magyar diáklányoknak. Birtalan József az egyetemes kórusirodalom legfontosabb alkotásai mellett a magyar zenei anyanyelvvel, a magyar népdallal, a Kodály-módszerrel is megismertette a lányokat, a zenei nevelés egy új, szabadabb fórumát teremtette meg Marosvásárhelyen. Felejthetetlen élmény volt, amikor a száz, székely ruhába öltözött, profi szinten éneklő fiatal lány megjelent a színpadon! (Csákány Csilla)

Nos, tizenkét évi „tetszhalottság” után ismét örülhettek egymásnak az egykori „cantemusosok”, nagyon sokan közülük immár feleség- és anyaként, a templomban futkorászó kicsinyek és az őket pátyolgató férjek, nagyik, meg persze a népes hallgatóság élénk érdeklődése közepette. Az egyes kórusművek között Guttmann Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnöke, Kovács András, a vártemplomi Psalmus kórus karnagya és Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi publicista, történész méltatták a pedagógus-házaspár, Birtalan József zeneszerző-karnagy és Birtalan Judit karnagy munkásságát, beszéltek a Cantemusnak (a távlattal egyre szépülő) éveiről. Guttmann Mihály lírai emelkedettségű beszédéből, melyben Szkárosi Horváth András Kodály feldolgozta énekének idézése mellett Reményik-versrészletek és Reményik-parafrázis is elhangzott („A zenei anyanyelv ma néktek utolsó menedéktek…”), az is kiemelhető, hogy Birtalan József mesterei, Major Ferenc, Jagamas János, Nagy István karnagy büszkék lehetnének az egykori tanítványra, aki mind a zenélésben, mind a népzenei gyűjtésben, mind pedig a karvezetésben, zeneszerzésben méltó követőjükké, igaz tanítványukká vált. Aki másfél évtizeden át képezett erdélyi zenetanárokat a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán. Működésének tíz esztendejében több mint száz művet tanult meg és adott elő a leánykórus, amelynek tagjai között olyanok is voltak, akik maguk tartották vissza szüleiket a kitelepedéstől.

Tófalvi Zoltán dolgozatát valószínűleg olvashatjuk lapunk következő számainak egyikében. A jeles történész, kutató azt sem felejtette el, és ki is mondta, hogy a város, Marosvásárhely magyarsága semmit sem tett azért, hogy itthon tartsa Nagy István méltó utódját, Erdély legjobb karnagyát és feleségét, Birtalan Judit karvezetőt, hol-ott hasonló kórus sehol sem alakult, sem Erdélyben, sem másutt. Birtalan Józsefék minden, a Cantemusról megjelent cikket, fotót, dokumentumot szorgosan gyűjtöttek, és az eredmény, melyet Tófalvi fel is mutatott: egy album – mintegy aranyfoglalata a Cantemus páratlan gyümölcsöző évtizedének.

Birtalan Józsefék rendkívüli „auráját” mutatja, hogy erre az eseményre eljöttek azok is, akik esetleg csak évek múltán látogattak volna haza. Az elhangzott műsorban öröm volt újra felfedezni a Birtalan-művek páratlan erdélyiségét, a kórusfejlesztés kitűnő pedagógiai érzékéről és gyakorlatáról tanúskodó metodikáját. Birtalan tanár úr a pedagógusok, karvezetők több nemzedékébe is beplántálta „zenei anyanyelvünk szeretetének, ápolásának szükségességét, a kórusmuzsika szeretetét, az együtt éneklés közösséget formáló, nevelő erejének bizonyságát. A zeneszerző Birtalan József személyes kapcsolatai révén igen jó ismerője erdélyi kórusainknak, így műveit szinte mindig azok képességeinek és igényeinek ismeretében írja. Talán ezért is a leggyakrabban énekelt erdélyi szerzőnk.
– Arra ítélném a zeneszerzőket, hogy tanítsák be műveiket és vezényeljék azokat, akkor rájönnének, hogy mit lehet írni egy énekkar számára – mondotta egy beszélgetésünk alkalmával. Ő mint gyakorló karnagy alkotásaiban tudatosan kerüli a hiteles megszólaltatást nehezítő buktatókat.” (Kovács András)

Az ölelkezés, gratuláció, emlékezés, a nagy találkozás örömkönnyeket és talán bánatkönnyeket is csalt a szemekbe. Lezárult egy kis kórustörténeti fejezet, helye van a szívbéliségnek, nyugtázza a („szenvtelenül” is szintén elfogult) krónikás.

Ötvös József várteplomi lelkész-esperes szerint a székely ruhás lányok, köztük számosan egykori konfirmandusai, nem visszajöttek, hanem hazajöttek, ő maga most is csak húszéveseknek látja őket. Néhai Fülöp G. Dénes nagytiszteletű úr iránti háláját mind a maga, mind a presbitérium nevében özvegye, Ilona asszony irányában fejezte ki. – Szeretettel visszavárunk – mondotta végül a Cantemus hölgyeinek és a népes nagycsaládnak – a negyedszázados, a 25. évfordulóra is.