A büszke Őrhegy ős tövében

Örömmel töltött el 45 évvel ezelőtt az a bizonyosság, hogy van egy hely számomra a nagy múltú Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzős osztályában. Az élet ajándékaként egy csodálatos osztályközösségbe kerültem, melynek tagjai nagyszerű tulajdonságok, készségek és erények birtokosai voltak és maradtak a mai napig. Mert kell-e nagyobb hűségbizonyíték, mint a Szigeti (Mészáros) Editéké, akik mind az öt gyermeküket az enyedi tanítóképzőbe irányították? Osztályvezetőnk, Király László magyar szakos tanár volt, akit „arany ember” jelzővel becéztünk. 

Ezek az emlékek másokat is fogva tartottak. Az egyre erősödő honvágy és az osztálytársakkal való közvetlen találkozás igénye elsőként Kichi Maris Gyöngyi szívében fogalmazódott meg 2017. október 6-án Kaliforniában. Az osztálytársak többségével negyven éve nem találkozott. Értettük és éreztük ezt, Erdély szívében élők, és aznap rögzítettük a találkozás időpontját július hetedikére. Így kezdődött a negyvenéves osztálytalálkozó, melynek szervezéséből mindenki a maga lehetősége és tehetsége szerint kivette részét. 

Reményektől duzzadó szívvel és lélekkel indultunk el, 28 végzős tanító 1978. június 17-én a Nagyságos Fejedelem jövőbe néző tekintete előtt. Vállunkon vándorbotra tűzött batyuval, abban kevéske tudással és tapasztalattal léptünk át a nagybetűs Élet kapuján át. Útitársaink a kollégium szellemisége, nagy tudású tanáraink és nevelőink tanításai, tanácsai, útbaigazításai. 

Jártuk választott utunkat. Családot és otthont alapítottunk. Időnként visszatértünk látogatóba családtagjainkkal, tanítványainkkal, kirándulócsoportokkal, jelét adva annak, hogy az ősi alma mater számunkra kedves zarándokhely maradt. 

Július hetedikén a 40 éves osztálytalálkozó alkalmával szakmai és élettapasztalattól duzzadó batyuval érkeztünk számadásra 24-en (ketten az utolsó pillanatban léptek vissza egészségi okok miatt) József Attila biztató szavaira: „…az igazat mondd, ne csak a valódit,/a fényt, melytől világlik agyunk, /hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”.

Osztályunk férfi tagjai 11 órakor meghúzták a Bagolyvár falán levő csengőket, átvéve néhány órára a csengőőr tisztségét. Ezzel elkezdődött az osztályfőnöki óra, melyet osztályvezető tanárunk korát meghazudtoló lendülettel és módszerességgel vezetett le. Mi, véndiákok most is, mint negyven évvel ezelőtt, csüngtünk lágy, simogató és bársonyos hangján, derültünk beékelt, olykor humoros történetein. 

Szőcs Ildikó igazgató köszöntőbeszédében rövid történelmi áttekintéssel számolt be az iskola mai életéről és kirajzolódó jövőjéről. Köszönettel tartozunk volt iskolánk mai vezetőségének azért az erőfeszítésért, mellyel újjávarázsolták a kollégiumot, vonzóbbá téve a mai diákság számára is. 

Osztályközösségünk Erdély öt tájegységéből (Brassó, Maros, Kolozs, Arad és Szilágyság) érkező növendékek közösségéből tevődött össze. A rendszerváltás után négyen áttelepedtek Magyarországra, egy társunk pedig Amerikába. Hogy megkönnyítsük a rövid időre összegyűlt csoport kommunikációját, megajándékoztuk egymást egy-egy oldalnyi közös emlékkel, melyet emlékkönyvbe fűztünk. Ez lett a mi kis főnixmadarunk, melynek eszmei értéke óriási, hiszen közös emlékeinket, gondolatainkat, érzéseinket őriztük meg és adtuk vissza egymásnak, mint lelkünk darabkáit. Ezzel elkezdődött a véget nem érő meglepetések sorozata. Nemcsak a közös emlékek felelevenítésének folyamata ragadott magával hanem az ajándékozás is megerősítette kapcsolatunkat. Köszönjük, Józsa Miklós, Bakó Botond és Ştef Leon tanár uraknak, hogy bekapcsolódtak emlékeink felgöngyölítésébe. 

Az óra nagyszerű hangulatban zajlott. A rövid beszámolók fő üzenete az volt, hogy enyedi kollégiumi diáknak lenni számunkra kiváltság volt, a tanítói pályát becsületesen gyakorolni pedig kötelesség. 

Mézédes pillanatainkat a szentkirályi Éden kúria telefonhívása szakította félbe, jelezve, hogy 14 órától már terítve van. Együttlétünket ott folytattuk szépen terített asztalok mellett, ízletes ételek elfogyasztásával és természetesen a híres csombordi borok ízlelésével. Előkerült a hegedű, és az egykori nagyenyedi diákdalok és a régóta fel nem csendült dalok szárnyán visszautaztunk abba a csodálatos világba, amelyet számunkra az együtt töltött öt év jelentett, és amiért a világ másik oldaláról is érdemes volt hazautazni. Mostanig életet adtunk az éveknek, ezután már éveket szeretnénk adni az életnek, hogy sokáig érezzük a minket egybefogó és összetartó legnemesebb érzést, a szeretetet. 

Ez a találkozó lelkileg felemelt, szeretettel töltött fel, és megerősítette azt a tudatot, hogy a Kárpát-medence tanítói közösségében jól meghatározott helyünk van. Éljünk vele!

Tóth Katalin, Magyarsáros