Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Természetesen én sem hittem vagy három évtizeddel ezelőtt, de még kettővel ezelőtt sem, hogy eljutok valaha Ausztria legkeletibb tartományába, mely az örök magyar birodalmi álmok szerint Szent István koronájának egyik legékesebb éke vala. De ha már álomról beszélünk, akkor ne feledkezzünk meg NDK-s rabtársaink álmáról sem, akik ott ácsingóztak 1989 forró és fölöttébb szép emlékű nyarán a vasfüggöny tövében és egy adott percben, amikor senki nem gondolta volna, a rojtvágás helyett, a szocialista firhangot vágták át – a magyar pártvezetés, kormány és külügy hallgatólagos beleegyezésével. A szögesdrótokat félreseperve trabantosan és gyalog rohantak át a szabadnak mondott, hirdetett, valóban szabad Ausztriába. Igen, elhaladtunk a kelet-európai piknik helyszínén: hatalmas erdőkkel kerített réten ma emlékmű áll, széttört tympanon, a görög templomok kelléke. Állítólag a szobrász a Múzeum körúti Nemzeti Múzeumról mintázta, s az egyik alakban sokan felismerni vélik Kányádi Sándort, aki akkoriban szilenciumra volt ítélve pártunk nem szerette verseiért. (Vagy önkéntes volt ama hallgatás – Inter arma silent musae?)
És a szimbólumok nem akarnak ott hagyni útban Burgenland felé, alig lépünk ki Sopronból, amely úgy viszonylik az osztrák kisvárosokhoz, mint lecsúszott középosztálybeli értelmiségi Bíborbanszületett Szilárd bizánci császárhoz, a dúsgazdaghoz, máris ott vagyunk Sopronkőhidán, amelynek hangzása a magyar történelemben nem a legjobban cseng, márcsak számos kiváló hazafi kivégzése, bebörtönzése miatt is. A fegyintézet ma is aktív. Formája olyan, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában épített fegyintézeteké: szabvány az államépítészeti hivatal sivár fantáziájából, mint a vásárhelyi vagy a nagyenyedi, mint a szamosújvári. (Én, hál istennek, csak kívülről hasonlítgatom, odabenn nem valék…)
Burgenlandot látni kell, ezzel a lapos közhellyel tudom csak arra biztatni autós barátaimat és olvasóimat, ruccanjanak át Ausztriába, nem fogják észrevenni, mikor siklottak át a nem létező határon (melyre még a minap is sógorék sorompót raktak az autósoknak), de azonnal észrevehető a táj rendezettsége és a falvak csinossága. Sankt Margarethenben, az első településen hatalmas szabadtéri színpadok egy felhagyott kőbányában, minden nyáron fesztivál, opera és színházi előadások, rockmaratonok elegáns közönséggel Bécsből (70 km) de még a messzi Német- és Magyarországról is. Ottjártunkkor a Don Giovannit adták egy osztrák zeneszerzőtől, valami Farkas Amádé Mozarttól. Az eső bármelyik pillanatban esedékes, praktikusék egyeurós egyszerhasználatos esőköpennyel érkeznek, békésen eltűrnek mindent a jó muzsikáért.
Kiruccanásunk csúcsa a 20 km-re fekvő Rust (magyarosan Ruszt), egy ezernyolcszáz lelkes bortermelő kisváros az egykori Sopron vármegyében, alig egy karnyújtásra Kismartontól (Eisenstadttól). Házai a középkort idézik, szőlőbirtokosok lakják ma is, templomai gótikát és kultúrát, jólétet, utcái békét, nyugalmat, civilizációt sugároznak. Lutheránusok és katolikusok. A városkát nemcsak a Fertő-tó, de rengeteg német és osztrák turista is nyaldossa. Mindig német ajkú volt, Habsburg Ottó odajárt áttekinteni Magyarországra, mikor még állt a vashatár. A szomszédos soproniak még nem fedezték fel igazán.
Közöttük egyetlen jelentős kivétel akad, a virágórás marosvásárhelyi születésű soproni polgár, Papp Jóska keramikus, a derék művészember, akinek kiállítása van a városban. Ja, inkább őt fedezték fel Rusztban. Ez már csak így van rendjén.