Büntető

Jól megbüntette a külügyminisztérium – a bukaresti, hogy a félreértésnek és a felfokozott etnikai érzékenységeknek még az árnyékát is kiküszöböljük – az idegeny földön élő, bujdosó, munka és főleg tisztes jövedelem után peregrináló állampolgárait. Hagyta őket a november eleji ködben vagy verőfényben (Jeruzsálem, Kairó, Málta és Ciprus időjárása azokban a napokban a nyári verőfényre hajazott) órákon át álldogálni, várakozni, sorokba rendeződve a hazára emlékezni (annak közelmúltjára a Fénykorszakból), amelyet egy jobb életforma és tartalom reményében hagytak maguk mögött. Ideiglenesen, de ha nagyon megszalad – végleg. Akkor kihozzák a családot is, csak a nagyi marad otthon, meg a mamlasz sógornő, aki majd kiesik a fejéből a sárga irigységtől és csudálkozástól, hogy mik vannak Nyugaton, Keleten, Délen vagy Északon, mindenütt, csupán Bugulesti de Dzsoszban állt meg az élet a zselibonkorszaknál.

Kijön a gyerek, akinek nem kell majd rettegnie az érettségitől és az alulfizetett tanárok drilljétől, világnyelven tanul, sőt világpolgár lesz. Lesz minden. Főleg Olaszországban, ahol már román orvoshoz fordulhatsz, román koldusnak vethetsz fityinget, és eltölt a büszkeség, hogy saját véredet segítetted néhány eurócentivel előbbre a nyomorból kifelé a predeáli villáig. Olaszországban román ügyvéddel válhatsz, és román tolmácsot kapsz a bíróságon, várhatod, hogy román betörők keressenek fel és román kalauz büntessen meg, ha a metrón bliccelnél. (Miért ne?) Ecsetelhetném az otthonosság érzetét, hiszen a közel egymilliónyi román állampolgárból mindenfélére futja Itália napsütötte nyájasságában.

De vissza a büntetéshez. Nem volt elegendő űrlap, amivel betöltsd – szavazatok által – az elnöki űrt az elhagyott ország topján. Nem volt elegendő pecsétnyomó. Pedig ma már annyiféle pecsétet kell beszerezni, ha egyáltalán akarsz valamit is lépni. Egyedül a szervezett bűnözésbe való belépéshez és részvételhez nem kell pecsétes papír, bizonylat. Itt a gyakorlat bizonyít. Meg a jó ajánlólevél – szóban.

Na de miért is félt a külügy, a követségek, konzulátusok és inzulátusok a külföldön munkát és kenyeret vállalóktól az elnökválasztás idején (is)?

Nagyon egyszerű a magyarázat. A kormányzat nincsen tisztában, nem lehet tisztában hárommillió külhonokban egzisztáló és szubszisztáló (vegetatív életet élő) egyén meggyőződésével. Nem lehet tudni, mit szedtek fel odakinn Európában. Milyen vélemények és vélekedések, kommentárok és áramlatok nyaldosták, pártoskodásokkal és demagógiákkal került kapcsolatba, emezek szomszédságától fertőződtek meg oly vírusokkal, amelyek akár veszedelmesebbek is lehetnek az ebolánál, antraxnál vagy a kergecsirke- és 

-marhakórnál.

Az információ beszerzéséhez meg kellene szervezni a kitántorgottak körében a kémhálózatot, amiben lenne némi tapsztalat, az 1989 előtti specialisták boldogan adnak tanácsot, de nem telik az ügynöki gázsira. Nincs elég megbízható fickó, odakinn könnyen elkanászosodnak az ügynökök, felrúgják a megállapodást, és minden elektronikus és atom-biztos követési kütyü, felszerelés ellenére – amit drága pénzen szerzett be és működtet a szolgálatok sokasága – az állampolgár könnyen szem elől téveszthető, eltűnik a küldemokráciák ködében. Vagy volt állampolgárrá válik.

Tulajdonképpen könnyen le is mondhat a pályázó – az eredmények ismeretében és az ötvenszázalékos részvétel langyvizében – a második fordulóban a külhoni szavazatokról. Lesz itt elég a Prut által összebogozott Moldvából és az ókirályságból, amely P-re adja le voksát, és az erdélyiek minden regionális Klaustro-Hun-gáriájukat megsüthetik. Bár K. J. azzal a háromszínűséggel kompenzál, ami éppen úgy nem illik hozzá, mint a Brandenburger Torhoz a berlini fal.