2021. október 27., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A rendes tanári állásra pályázók fele sem kapott átmenőjegyet a vizsgán – ez a cím állt az Agerprestől átvett cikkünk elején. A szerdai lapszámban olvasható írás egyéb, ugyancsak elgondolkodtató információkat is tartalmazott, természetesen olyanokat is, amelyekkel tisztában voltunk: például azt, hogy ez a jelenség nem új keletű. Az idén a rendes tanári állásra pályázók 44,47 százaléka kapott hetesnél nagyobb osztályzatot, tehát átmenőjegyet, és noha az oktatási tárca közleménye szerint ez az arány alacsonyabb az utóbbi négy évben regisztrált eredményeknél, az eddigi esztendőkben sem szerepeltek a leendő pedagógusok túl fényesen: 2020-ban 58,66, 2019-ben 46,86, 2018-ban 47,40, 2017-ben pedig 45,73 százalékos volt a sikeresen vizsgázók aránya.

Igen, elgondolkodtató, hogy minek köszönhető ez a szégyenteljes arányszám. Mi lehetett az oka annak, hogy azok az emberek, akik a mi gyermekeink jövőjét formálják, ily nagy számban buktak el éppen azon a vizsgán, amelyen képességeiket bizonyíthatták volna? Túl nehezek voltak a tételek? Mihez képest? Nem tudtak érdemben felkészülni? Nem volt hozzá idejük? Vagy fenekük? Vagy agyuk? Akkor a többieknek miért volt? Rosszindulat és vádaskodás nélkül sorolom e kérdéseket, mert e kérdések jogosak. Belenéztem a tételekbe (megtalálhatók a subiecte.edu.ro oldalon), persze teljesen találomra – történelem-, drámapedagógiai és vallástanári tételeket nyitottam meg abszolút random módon. Az egyik, történelemtanári tétel B pontja a következő: Olvassa el az alábbi kijelentést: „Athén mint a görög világ vezető állama a perzsa háborúk idején magáénak tudhatott egy olyan katonai és kulturális felemelkedést, amely a Déloszi Szövetséggel érte el fénykorát (478-404).” (S. Jenkins, Scurtă istorie a Europei de la Pericle la Putin). Érveljen megközelítőleg két oldal terjedelemben a fenti kijelentésre vonatkozó nézőpontja mellett három történelmi esemény bemutatásával! „Nem jó, de nem is tragikus” – idézhetnénk Gyatlovot a Csernobil című kultsorozatból. Egy tanár számára egy ilyen, az általános műveltséghez tartozó tematikájú történelmi kisesszé megírása nem okozhat problémát. Persze, biztosan voltak ennél sokkal nehezebb feladatok is, nem tisztünk és feladatunk ítélkezni, ám az a tény, hogy a résztvevők több mint fele nem érte el az átmenő jegyet, önmagáért beszél. 

Amúgy is nehéz helyzetben van az oktatás, a világ az elmúlt évtizedekben e szempontból is teljesen kifordult a sarkából. Amíg mi, a nem túl idősek is az információkat kizárólag a tanárainktól, a szüleinktől, a családunktól vagy a könyvtárból tudtuk megszerezni, ma már elég egy gyors keresés a neten, és bármilyen, hangsúlyozom, bármilyen információt megszerezhetünk pár másodperc alatt. Azelőtt muszáj volt hinnünk a tanárainknak, ma már könnyűszerrel leellenőrizhetjük őket. A régi vágású, szigorú, kollégiumi tanárúr őexcellenciája típusú pedagógust, akiért mégis rajongtak a diákjai, már csak regények lapjain és régi filmkockákon láthatjuk viszont. Megszűnt a tisztelet, manapság a szülő jár fel tanárt rekcumozni, ahelyett hogy a saját kölkét nevelné meg, a gyereknek mindenhez joga van (hiába káros az a számára), a sok kis apró individualista „zseni” – akinek minden alapból kijár pedig gyakran teszi pokollá a pedagógusok életét. Lehet ezt tagadni, attól még így van. Éppen ezért lenne fontos, hogy a leendő pedagógusok megtalálják a helyüket a mai világban, a mai iskolarendszerben, az azonnali leellenőrizhetőség, illetve az ebből fakadó általános hallgatói érdektelenség és a frusztrációkat okozó, esetleges tanári céltalanság korában, hogy – az azonnali információáramlás mellett is – értékrend és emberi példamutatás szempontjából mérce lehessenek diákjaik számára. Ám ezt nehéz lesz elérni, ha a komisz gyerek minden évben önkéntelenül is elolvassa a fenti, némileg átvariált címet számos újság és egyéb médiacsatorna oldalán, hogy aztán nem kis kárörömmel nyugtázza: ezeknek a fele már megint megbukott.