Báli romantika, kalózharc a nyílt tengeren, váratlan fordulatok és tudatos csapongás az idősíkok között – Szabó Noémi szobájában már mindez megtörtént, és még ennél is több. A 16 éves lány itt írta meg tavaly pár hónap alatt élete első regényét, itt tanult szerepeket a Kamaszok színtársulat tagjaként, és a színek, formák játéka is itt talált rá nem is olyan régen. Beszélgetésünk elején mindenekelőtt a kiadásra váró könyvről kérdeztem, amely kézirat formájában hozzám is eljutott a nyáron, és amelynek cselekménye egészen magával ragadott.
– A történet megszületésekor egy olyan korszakomban voltam, amin mások hatévesen mennek át: hercegnő akartam lenni. Nyilván 15 évesen nem öltözhettem be az általam áhított karakternek, ezért arra gondoltam, hogy az íráson keresztül élem ki ezt a vágyat – idézte fel az előzményeket Noémi egy igazán őszinte, magát felvállaló tinédzser mosolyával, majd azt is elárulta, hogy tulajdonképpen egy éjszaka alatt fogalmazódott meg benne a Bújócska egy könyv lapjaiban című regény ötlete. – A legtöbb szereplőt valamilyen színészhez kötöttem, de van egy karakter, akit a legjobb barátnőm inspirált. Ő mindig mondta, hogy kalandvágyó természete miatt, ha visszamehetne az időben, legszívesebben egy harcos lenne. Így formálódott meg bennem a főszereplő barátnőjének, Eszternek, a kalózlánynak az alakja. A fiú főhős a cselekmény első változatában meghal, de mivel írás közben nagyon a szívemhez nőtt ez a szereplő, csavartam egyet a történeten, és behoztam az álom motívumát, hogy megmenthessem. Amúgy nagyvonalakban a kezdetektől megvolt a fejemben a cselekmény, én ugyanis olyan típus vagyok, aki mindent előre kitalál.
– Több mint száz oldalon keresztül peregnek az események, egy ilyen terjedelmű szöveget megalkotni idő- és energiaigényes vállalkozás. Volt-e valamilyen rituáléja annak, hogy mikor és mennyit írsz? – kérdeztem.
– Hétvégeken és a tavalyi kényszervakáció időszakában foglalkoztam ezzel a legtöbbet, volt, amikor délután 4-től éjjel 11 óráig. Október végén, pontosabban világításkor kezdtem az írást, és szilveszterkor fejeztem be.
– Gondolkoztál-e folytatáson?
– Már össze is állt a fejemben egy sorozat, amelyben elmesélném a szereplők fiatal korát. De ezt az ötletet egyelőre félretettem, mert most más tervek foglalkoztatnak: egy 18. századi, szintén álomszerű időutazás történetét, illetve egy hosszabb sci-fi regényt érlelgetek.
– Mit jelent egyébként számodra az írás? Mi adja hozzá a motivációt? – fűztem újabb kérdést a korábbiakhoz.
– Ötödik osztályra nyúlik vissza az egész. Már akkor folyamatosan sztorik pörögtek a fejemben. Egyszer házi feladatként kellett írni egy mesét magyarórára, és az én történetem nagyon tetszett anyuéknak. De akkoriban még nem írtam a leghelyesebben, és ez elbizonytalanított, úgyhogy inkább megtartottam magamnak az agyamban keringő sztorikat. Hetedik osztályban, a pandémiával jött az áttörés. Akkoriban rengeteget olvastam magyarul és angolul, vegyesen, és ennek következtében a helyesírásom is fejlődött. Így aztán a bátorságom is megjött az íráshoz. Írtam, írtam, és egyszerűen nem tudtam leállni. Ez nekem egyféle terápia volt, ha akkor, a bezártság hónapjaiban nem találok rá, talán megőrülök.
Noémi tavaly, kilencedikesként csatlakozott a marosvásárhelyi Kamaszok színtársulathoz. Ennek kapcsán is az indítékról faggattam.
– Hatodik osztályban a magyartanárnő elvitt minket az osztállyal egy színdarabra, ami nagyon tetszett. Kicsit meg is irigyeltem a fellépőknek járó tapsot, annál is inkább, mivel mindig is a középpontban akartam lenni.
– Milyenek voltak az első tapasztalataid a Kamaszoknál?
– Kezdőként kerültem a csapatba, és természetemnél fogva eleinte eléggé izgultam, idővel azonban észrevettem, hogy egyre magabiztosabb vagyok, nemcsak a színpadon, hanem az iskolában is, felelésnél. De már korábban, az első fellépéseimnél is megtapasztaltam, hogy az adrenalin oldja a feszültséget.
– Ki tudnál-e emelni egy élményt, ami a legjobb, legmaradandóbb volt ebből az időszakból?
– Minden percét élveztem a színtársulatos együttléteknek, főleg a csapat miatt, mert a többiek mindig nagyon fel tudták dobni a hangulatot. De talán az volt a legjobb, amikor mindenki kellett válasszon egy éneket, amit majd előad, és mivel a többiek nem tudták, hogy van hangom, mind meglepődtek, amikor rám került a sor.
– Miért léptél ki végül a társulatból?
– Nagyon sűrű lett a program, és az iskola mellett már nem tudtam teljes intenzitással jelen lenni. De a csapat tagjaival most is tartom a kapcsolatot.
Idén januárban a festészet is rátalált Noémire.
– A húgom kapott egy vásznat, amire már előre meg volt rajzolva egy minta. Kértem én is egy üres vásznat, és elkezdtem rá rajzolni, festeni. Az első munkámat egy könyv ihlette, a későbbiekben tájképeket festettem, és egy portrét is egy hozzám közel álló személyről. Ezen a téren is vannak még terveim, csak éppen legyen időm a megvalósításukra.
– Mi tölti ki a napjaid nagy részét?
– Hét órát iskolában vagyok, és otthon is igyekszem minél többet tanulni, hogy a legjobbak között legyek, és „topon” is maradjak. A szabadidőmben kétféle hangszeren, zongorán és gitáron próbálok játszani, ugyanakkor, amikor csak tehetem, írok. Mint már említettem, ez az, ami igazán felszabadít, ilyenkor ki tudok szakadni a hétköznapokból, és utána nyugodtabban alszom.
Ami a jövőt illeti, Noémi bízik benne, hogy a könyve, illetve az ezután megírandó könyvei elnyerik az olvasók tetszését, és talán valaki filmet is készít belőlük. De azt sem tartja kizártnak, hogy ő maga forduljon a filmes szakma felé mint színész vagy rendező.
