Búcsú Szász Károly fotóriportertől

Vannak szakmák, amelyekhez nem elég a szaktudás, a szeretet. Több kell ennél. Életformává kell váljon ahhoz, hogy mindaz, ami kikerül a kezed alól. mások örömét, hasznát szolgálja. Ilyen a fotóriporteri is. Ha azt mondom, Szász Kari, a FOTÓS, akkor megyeszerte sokaknak eszébe jut egy találkozás, kedves emlék, történet, aminek eredménye a megörökített pillanat volt. De nem is maga a fotó tette azzá. Hanem az az ember, aki ott állt a gép mögött. Oly régóta, hogy már a kezdeti emlékek is ködbe vesznek. Bukarestben végezte el a szakiskolát, mert akkor még komoly szakmaként oktatták a fotózást, majd beállt szolgálni a közösséget, az embereket, és életformájává vált a fényképezés. Ma már múzeumok polcain sorakozó analóg (Rolleiflex) gépekkel dolgozott, és laborált évtizedeken át. Sokan már nem is tudják, milyen varázslatos dolog az, amikor a sötétkamrában, vegyszergőzben előjön egy fekete tálban a latens kép. Hogy volt időszak, amikor a fotónak az eseménytől, a felvételtől a megjelenésééig igen hosszú – majdhogynem láthatatlan – idő telt el. És nem lehetett egy helyszínen több száz felvételt készíteni, hanem ott volt a 12, 21 vagy a 36 kocka kényszere. Következett a labor, a film előhívása, szárítása, a papírkép elkészítése, a képszerkesztés, majd a nyomda, a kefelenyomat, a tepsizés... és aztán kiderült, hogy a részletek elvesztődnek a nyomdafesték hiánya miatt. Volt idő, amikor a felvételeket szigorú ellenőrzés alatt, megrendelésre, pártfeladatra kellett készíteni, és csak az látszott rajta, ami szabad volt, s az igazi művészetet az jelentette, hogy elrejtettél rajta valami olyant, ami többletet jelentett. Szász Károly azt is megérte. Több évtizeden keresztül a történelem fényíró krónikása volt. Ott volt eseményeken, évfordulókon, de szinte nincs a megyének olyan települése, eldugott tanyája, ahol ne járt volna többször is. És valahányszor visszatért, szeretettel, jó ismerősként üdvözölték. Mert nemcsak egyszerű fotóriporterként volt jelen, hanem ott volt az ember is, aki jó humorával, emberismeretével és szeretettel tudott ismeretségeket kötni, barátságokat szőni, megőrizni, szakmától, társadalmi rangtól függetlenül mindenkivel. Ennek volt egy titka, amit talán kevesen tudtak. Szász Károly annak ellenére, hogy a második világháború kényszere miatt Ploieşti-en született, ízig-vérig marosvásárhelyi volt, akit mindenki ismert, és ha nem, megismert. Olyan volt, mint a sportoló, aki a pályán önmagáért, de másokért is küzd. Nem az eredmény elismeréséért, hanem azért a közösségért, amelyben él. Szász Károlynak az volt a nagy titka, hogy igazi sportemberként, kosárlabdázóként majd bíróként, sportfotósként és egyébként is egy közösséget szolgált. Élete része volt a nagy csapat. Pályán és azon kívül is. Az a nagy csapat, valamikor, úgy a múlt század derekán, meghatározta a város szellemiségét, hangulatát. Ami ma már történelem, mint azok a negatívok, fényképek, amelyek Szász Károly szignójával archívumokban őrzik mindazt, amit egykor ez a város jelentett, neki, nekünk, mindazoknak,akik magukba zárták azokat az időket. Szász Kari történelmi időket ért meg a Vörös Zászlótól a Népújság alapításán keresztül az analóg fotózástól a digitalizálásig. Gondosan gyűjtötte, kartotékolta a negatívokat, a fényképeket, mert tudta, hogy minden kép, felvétel mögött történések voltak, amelyek többről szólnak, mint a fénnyel megírt jelenet. Amikor 1990 derekán a Népújsághoz kerültem, sokat dolgoztunk együtt a mai kereskedelmi kamara – egykori Új Élet szerkesztősége – pincéjében levő laboratóriumban. Ott, akkor a sötétkamrában nem csupán a negatívokra rajzolt helyszínek, arcok, események elevenedtek meg. Gyakran volt ez a műhely találkozóhely is, ahol – heti rendszerességgel – összegyűltek az egykori barátok, csapattársak, és meséltek a hajdani Marosvásárhelyről, a sportéletről, hajdanvolt emberekről, egy olyan korról, ami már nincs, csak filmtekercseken, papírképeken és azok emlékeiben, akik több mint fél évszázadot megélve még köztünk vannak. Szász Károly egy volt azok közül, aki mindezt átélte, benne volt. Nemcsak fényképezőgéppel a nyakában, hanem szívben és lélekben is, aki nyomot hagyott szeretteiben, kollégáiban, az emberekben, akiket ismert s akik őt ismerték. Nem csak egy gombnyomásnyit. A Népújság munkatársai nevében: 

Vajda György