Búcsú az Ilditől

Nemrég még a kedves kiskocsma asztalai körül ültünk a valamikori Kemény Zsigmond utcában, az Ildi bárban, vagy ahogy egyszerűen hívtuk: az Ildiben. Hosszú éveken keresztül a találkozások, a baráti társaságok, az összetartozás igénye vonzott az asztalok köré, akár valaha a Súrlott Grádicsba, az Oroszlánba, a  Tulipánba, az Aranykakasba, a Marosba, a Miticába és még sok helyre  a történelem folyamán összeverődött  és törzsvendéggé avanzsált  igazi „csapatmunkai kádereket”. Nem az italozás volt a fő cél, de a sör mellett ömlött a szó irodalomról, fociról, színházról, csajokról, ugratásokról, politikáról s mit tudom még mikről, s a találkozások az életmód szerves részeként  nélkülözhetetlenné váltak sok különböző társaság életében. A vásárhelyi lét pillérei voltak ezek a ma már sajnos  folyamatosan eltűnő, lassan ködbe vesző, romhalmazzá váló, egy város lélegzetéhez tartozó – adott időben szentnek tűnő – helyek. Mert az Ildi menedék is volt, egy olyan hely, ahol elbújhattál a világ elől, az emberi civilizáció utolsó mentsvára. Itt nem üvöltött Demjén Rózsi vagy a tévéhíradó bemondója, és a wifi nem jelentett feltétlen előnyt. Itt az emberek iszogattak és beszélgettek. Múltról, jelenről, jövőről. Beszélgettek és iszogattak. Ahogy azt a civilizáció fénykoraiban tették az emberek. Mondjuk Szókratész vagy Rabelais vagy Krúdy Gyula idejében. Ahová visszahúzódik a világból a ki- és a még nem kisemmizett ember. Ahol némi nyugalom, alkohol és egérút várja. Ildi bár. 1993–2017. Marad két évszám s a köztük lefolyt teméntelen beszélgetés és alkohol. S a várakozás és remény. Lesz-e még hely, ahol a tulaj tudja, kinek mit és mennyit mérjen, vagy mikor kell egyszerűen csak szemlélőnek maradnia?  Kerül még hely, ahol nyitva tartanak zárórán túl is, és akkor is családtagként bánnak veled? Hova tűnnek életünknek ezek a kultikus helyei? Velük együtt enyészik el az együttlétek öröme, varázsa, üresedik ki körü-löttünk a város és egyre erősödik az otthontalanság érzése.

(Kilyén)