Brookings: a Nyugatnak feltétel nélküli párbeszédet kell kezdeményeznie Moszkvával

Ahhoz, hogy az ukrán válság árnyékában kibontakozó hidegháború elkerülhető legyen, a Nyugatnak nemcsak szankcionálnia kellene Moszkvát, hanem feltétel nélküli párbeszédet kellene ajánlania számára az orosz érdekeket egyre inkább sértő euroatlanti integrációs politikáról – vélekedik a washingtoni Brookings Intézet.

 

A tekintélyes kutatóközpont nem vitatja, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei nem nézhetik tétlenül Oroszország nemzetközi normákat sértő krími és kelet-ukrajnai fellépését. Ez viszont nem jelenti azt, hogy bármilyen válaszlépés célravezető.

Eddig csak Moszkva és vezetőinek megbüntetése volt napirenden azoknak a problémáknak a megnevezése helyett, amelyek a Nyugat és Oroszország viszonyában már régóta fennállnak, és gyakorlatilag a mostani patthelyzethez vezettek – mutatott rá a Brookings.

A nyugati média és döntéshozók hajlamosak Vlagyimir Putyinra mutogatni, amikor azt kutatják, hol romlottak el a dolgok a Nyugat és Oroszország kapcsolataiban. Az orosz elnök belső körét érintő büntetőintézkedések éppen Putyin hatalmának aláásását célozzák, ez azonban veszélyes taktika és már többször tévútra vitte a nyugati politikát. Washingtonnak és Brüsszelnek ráadásul arról sem szabad megfeledkeznie, hogy Putyin nézetei hazájában komoly támogatottságot élveznek, és az, amit most képvisel, sokkal inkább következménye, semmint oka a Moszkva és Nyugat viszonyát terhelő problémáknak. Ennélfogva ha Putyin holnap el is tűnne, a nézeteltérések egyike sem szűnne meg.

A problémák eredete tehát nem Putyinhoz köthető, és megtalálásához a kapcsolatok hidegháború utáni alakulását szükséges áttekinteni. A Brookings Intézet elemzői szerint a Nyugat 1991 óta egy sor számítási hibát vétett annak elemzésekor, hogy mennyiben összeférhető a folyamatos euroatlanti terjeszkedés, valamint a Nyugat és Oroszország közötti kooperatív biztonsági viszony. Bár a mostani válság nem volt elkerülhetetlen, bizonyos, hogy a Krím februári invázióját megelőző hónapokban-években az euroatlanti intézményrendszer – az Európai Unió (EU) és a NATO – bővítése egyre inkább az Oroszország és Nyugat közötti súrlódás forrásává vált. Az nem jelenthető ki, hogy közvetlenül ez vezetett az Ukrajnához tartozó félsziget orosz megszállásához, de a Krímmel és Ukrajnával kapcsolatos moszkvai döntéshozatal csak a hidegháború utáni európai renddel és annak hibáival összefüggésben érthető meg.

A Nyugat az 1990-es évek közepén vágott bele az euroatlanti terjeszkedésbe, amely a posztkommunista Európa nagy részének előnyére vált. Ezen az úton viszont már kezdettől fogva kérdőjelnek számított Oroszország és közvetlen szomszédainak kezelése. A NATO és az EU alapvetően képtelennek bizonyult a számos problémával küzdő Oroszország teljes integrálására, igaz, Moszkva soha nem is akart rábólintani egy olyan együttműködésre, amelyben egyoldalúan a Nyugat diktálja a feltételeket. Az utóbbi két évtized fejleményeihez az is hozzátartozik, hogy Oroszországot annyira meggyengítette saját posztkommunista átalakulása, hogy nem volt képes érdemben szembeszállni az euroatlanti terjeszkedéssel, és (egészen mostanáig) nem is fejezte ki ez irányú szándékát. A Nyugat stratégiája egyébként is sikeresen működött abban a tekintetben, hogy a NATO és az EU bővítése Közép- és Kelet-Európában hozzájárult a piacgazdaságra épülő plurális demokráciák kialakulásához.

Az ukrán válság láttán úgy tűnik, a Nyugatnak most kell megfizetnie annak az árát, hogy intézményrendszerének felhasználásával stabilizálta az egykori Varsói Szerződés államait. Az ukrán krízis rávilágított a modellnek azon hiányosságára, hogy nem kínált B tervet arra az esetre, ha a dolgok nem a megálmodott módon alakulnak. Az is igaz, hogy a 2000-es években hangoztatott orosz retorika alapján senki nem tételezte fel, hogy a legrosszabb bekövetkezhet. Az elnökségének első éveit töltő Putyin akkor még arról beszélt, hogy nem tudja elképzelni Oroszország elszigetelődését Európától, sőt, hazája NATO-tagságát sem tartja kizártnak, amennyiben egyenlő partnerként kezelik. Oroszország azonban nem lett NATO- vagy EU-tag, és bár számos területen együttműködött a Nyugattal, érdekeit mindvégig veszélyben látta a szomszédait is célba vevő euroatlanti terjeszkedés miatt.

Viktor Janukovics ukrán elnök eltávolítása csak újabb csepp volt a pohárban, amit a Kreml az ukrajnai befolyását teljesen aláásni akaró lépésként értékelt. Moszkva a „katasztrófát” elkerülendő annektálta a Krímet – biztosítva az Ukrajnában lévő legfontosabb orosz értéket, a Fekete-tengeri flotta bázisát – és destabilizálta az ország keleti részét. „Hol vannak a garanciák arra, hogy az államcsínyt (...) nem a NATO ukrajnai érkezése követi majd? Az utóbbi két évtizedben soha senki nem tárgyalta meg velünk ezt a dolgot” – fakadt ki Putyin egy május végi interjúban.

A Brookings arra is rámutat, hogy még ha meg is oldódik az ukrán konfliktus, a Nyugat és Oroszország közötti szembenállás fennmarad. A nemrég öntudatra ébredt Oroszország valószínűleg ezután is igyekszik majd megfékezni a további euroatlanti terjeszkedést, tehát a mostani körülmények között a Nyugat a Moszkvával való közvetlen konfliktusnak teszi ki magát, ha a NATO új biztonsági garanciákat, az EU pedig tagságot ajánl az Oroszországgal határos sérülékeny országoknak.

Ennek fényében a Nyugatnak be kell látnia, hogy bár a hidegháború utáni euroatlanti terjeszkedés sikeres volt és jól működött Közép- és Kelet-Európában, az eddigi formájában nem folytatható keletebbre. Az utóbbi térség országaival kötendő intézményi megállapodásoknak, hogy sikeresek legyenek, már Moszkva számára is elfogadhatónak kell lenniük – állapították meg a Brookings Intézet elemzői.