Borotva
2014-03-07 14:47:35
- Ötvös József
A természetközelben élő ember mifelénk nem svájci órával követte az idő múlását, hanem a diófák növekedésével. Legfeljebb időnként meghallotta a toronyóra kongását, de az sem zökkentette ki megszokott életritmusából.
A természetközelben élő ember mifelénk nem svájci órával követte az idő múlását, hanem a diófák növekedésével. Legfeljebb időnként meghallotta a toronyóra kongását, de az sem zökkentette ki megszokott életritmusából. A diófa évenkénti terebélyesedése olyan természetesen jelezte számára az évek múlását, mint a szárhegyi ferences kolostor templomának tornyára rajzolt napóra. Abban a természetközeli gyermekkorban tanultam meg én is az ősi igazságot: a diófát az unokáknak ültetjük, mert gyümölcsét majd ők szedik fel.
Nagyapává előrelépett életkori visszatekintésemben nekem mégsem a diófa jelenti az idő múlását, hanem a borotva, amely három nemzedék egymás utáni érkezésében az évtizedek száguldó változását bizonyítja. Ma már nagyon gazdagnak tűnő, kulákság átkát is elbíró gyermekkorom egyik kitörölhetetlen emléke az, amikor édesapám vasárnap délben a ház előtt megborotválkozott.
Leginkább a mozdulata maradt meg bennem, ahogy bőrszíját leoldja derekáról, leül a barnára festett karosszékre, fordítva, és a szék karfájára csatolt derékszíján fenni kezdi borotvakését. Ezt az elegáns és kicsit büszke tartást láttam benne akkor is, amikor a Nagyfiak sáncánál kaszálta a harmatos füvet, vagy a Palakútnál rátette a kalapkévét az utolsó kalangyára. Aztán végignézett a kétholdas tarlón, komoly arca elmosolyodott, felnézett a bárányfelhős égre, és úgy csendben, némán megtartotta a legőszintébb istentiszteletet. Talán magában még zsoltárt is énekelt, mert énekelni nagyon szépen tudott.
Amikor borotvakése fenéséhez használta kemény derékszíját, még azt is elfelejtettem, hogy néhanapján nevelési eszközként azzal sújtott rám. Gyermeki ámulattal bámultam, amint kivette fekete tokjából a borotvakést, ahogy kaszához-kapához edződött kezének két ujjával finom megfogta, s fehér habos arcáról eltűnt egy dolgos hét fekete szakálla. Ilyenkor nagyon szerettem volna felnőtt lenni, gyorsan megnőni, mert a férfi mégiscsak ott kezdődik, amikor már borotválkozik és van saját borotvakése.
Aztán egy nemzedék alatt nagyot változott a világ a Maros mentén is. Nagykorúságom idejére megjelent pihevékony szakállamat középiskolai bentlakásban vágtam le először – borotvapengével. Akkor már az volt a divat, és a húsz év körüli legények szeretnek együtt haladni a korral. A kezdeti apró megvágások után szép lassan kialakult a máig velem tartó gyakorlat: zsilettpengével húzom le párnapos szakállamat. Legfeljebb az volt kérdés, honnan lehetne minél jobb zsilettpengét beszerezni, mert azért azok is különböző minőségűek. Akkor az igazi megkülönböztetést csak így fogalmaztuk meg: svéd vagy orosz. És ebben a rövid ellentétben benne volt az akkor nyíltan el nem mondható politikai állásfoglalásunk is: a svéd volt az elérhetetlen kapitalista vágy, s az orosz volt a szakálltépő fájdalom átélése.
Amikor először sikerült hivatalosan is átjutni a vasfüggönyön, és szegény kelet-európaiként végigsétálhattam a nyugat-európai bevásárlóközponton, szemem a borotvapengén pihent meg: végre vásárolhattam Wilkinson zsilettet. KGST-országban élő meglett férfi egyik régi-régi álma teljesült, elérhető lett a svédacél. Legalábbis mi ezt akkor így hittük. Vásároltam is német bevásárlóközpontban annyi Wilkinson zsilettet, hogy majd nyugdíjas koromban is lesz mivel felbontsam a postán egyre ritkábban érkező leveleket.
Az idő múlásán és a kor változásán igazán akkor merengtem el, amikor nagyobbik fiam először kezdett borotválkozni – saját borotvagépével. Amióta régészettel foglalkozik, egyre jobban érdekli, hova lett a nagyapja feketetokos borotvakése, mert számukra az már majdnem ásatási lelet. Ekkor csillant fel előttem zsilett-gyűjteményem igazi értéke, mert unokám számára az már muzeális kincs, amiből ugyan nem fog meggazdagodni, de majd mosolyogva mesélheti: nagyapám még „ilyennel” borotválkozott vasárnap reggel a templomozás előtt.
Lám, egy család életében négy nemzedék alatt mennyi minden megváltozott, de legalább a vasárnap délelőtt még megmaradt.
