Boldog nemzetről álmodott

Dr. Juhász András lelkipásztor elhunytának 25. évfordulóján bensőséges megemlékezést tartottak a Szabadi Úti Református Egyházközségben. A hívekkel zsúfolásig megtelt templom egyik bizonyítéka annak, hogy a gyülekezet tisztelte és mindmáig elevenen őrzi szerénységgel felvértezett emberi nagyságának emlékét, azt a húsz évet, amely alatt a helyi közösséget szolgálta.

Az 1993. január 5-én, 51 éves korában elhunyt és 13-án örök nyugalomra helyezett dr. Juhász András a Szabadi Úti Református Egyházközség lelkipásztora, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese, a Kolozsvári Protestáns Teológia doktora, az egyesült államokbeli princetoni teológia magisztere volt. A múlt vasárnapi megemlékezésen a népes gyülekezet mellett jelen voltak az elhunyt rokonai, barátai, az egykori lelkipásztor özvegye és két gyermeke családjukkal. A házigazda szerepét betöltő Bárócz Huba lelkipásztor az igehirdetést bevezető szolgálatot tartotta, azt követően dr. Juhász Tamás teológiai professzor áhítatát és megemlékezését hallgathatták a jelenlévők. „Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, boldog az a nép, amelyet örökségül választott” – kezdte igehirdetését, melynek alapigéjét a Zsolt. 33,12 szolgáltatta. Elérzékenyülve szólította meg az elhunyt fivére öt unokáját, akiket arra intett, őrizzék és vigyék tovább a nagyapa örökségét. Ugyanakkor szólt mindazokhoz, akik nem, vagy alig ismerték a huszonöt évvel ezelőtt váratlanul eltávozott lelkipásztort. „Erdélyi magyar egyházi főember volt, aki tesz és tett azért, hogy népünk boldog nemzet legyen, aki fölemelt fővel várta Krisztusát és bizonyos volt Isten védelme felől, ezzel a bizonyossággal élt és ezzel halt meg. Annak idején nemcsak megrendítő látvány volt az a sok ezer vásárhelyi magyar ember, aki a Szabadi úti templomból a református temetőbe kísérte koporsóját, hanem máig tartó vigasztalást jelent a család és a gyülekezet számára” – hangzott el dr. Juhász Tamás múltidézésében.

Kilyén Ilka színművésznő Reményik Sándor Köszönöm, Uram… című költeményével, a mély átéléssel átitatott előadásmódjával csalt könnyeket a hívek szemébe. Köszönöm, Uram, hogy tiszta a szemem,/ S látom ragyogni arcodat… Ha elmegyek, Uram, mindent megköszönök,/… Köszönöm, melyben eljössz: a Percet,/ S mit letűznek fölém: a Keresztet. A művésznő kifejezte háláját, hogy megismerhette dr. Juhász Andrást, aki lehetőséget biztosított számára a mezőségi szórványtelepüléseken való szolgálatára az Ágrólszakadt madár című előadóestjével, amire maradandó élményként emlékezik. Köszönetét fejezte ki azoknak is, akik nem feledkeztek meg arról, hogy huszonöt évvel ezelőtt Reményik költeményével búcsúztatta az egykori lelkipásztort, és úgy érezték, ezen a napon sem hiányozhat szolgálata. A művészi műsor keretében fellépett az egyházközség Egyetértés és Szeretet kórusa, a megemlékező istentiszteletet az Anima ifjúsági zenekar zárta. 

 

„Két lábon járó enciklopédia…”

A megemlékezést Barta Csaba vallástanár kezdeményezte, az ötletet Bárócz Huba lelkipásztor és felesége támogatták, akárcsak az egykori baráti kapcsolatot is ápoló presbiterek, többek között Molnár Endre, illetve Csepán Géza és családja. Molnár Endre egykori presbiter az elhunyt lelkész emberi nagyságát és feleségével együtt tanúsított szociális érzékenységüket, segítőkészségüket emelte ki, ugyanakkor felemlítette a küzdelmes templomjavítás és -bővítés éveit, illetve azokat a testvérgyülekezeti kapcsolatokat, amelyeket az évek során kialakított és amelyek mindmáig fennmaradtak. Jó humorú, közvetlen lelkész-esperes volt, akit bármennyire csalogattak nyugatra, maradt, mint mondta: „itt kell tenni a magyarságért.” A dr. Juhász Andrásról elnevezett gyülekezeti központban tartott szeretetvendégség keretében folytatott emlékezésében az egykori presbiter az alázat mellett felemlegette a lelkipásztor sokirányú műveltségét és rendkívüli tájékozottságát is, mint mondta: „Juhász András tiszteletes úr valósággal két lábon járó enciklopédia volt. Akkoriban nem volt annyi lehetőség tájékozódni, de ő bármilyen fogalmat, idegen kifejezést azonnal megmagyarázott.” Talán nem véletlen az sem, hogy a gyülekezetet rendkívüli módon sikerült összetartania, a fiatalság számára pedig példaképpé vált. Ezzel is magyarázható, hogy az akkori ifisek közül nyolc vagy tíz fiatal választotta a lelkészi pályát.

 

Jó erdélyi papné…

A megemlékező istentiszteletet követően dr. Juhász Andrásné szül. Molnár Annamáriát, a fiatalabbak Anikó nénijét a múltról faggattam, arról, hogy a diktatúra kemény éveiben, amikor a nélkülözést is megélték, nem bánta-e meg azt, hogy feladta a budapesti életét, az egyetem utolsó évét is azért, hogy erdélyi tiszteletes asszonnyá váljék. Az özvegy múltidézésében felelevenítette az 1969-es leánykérést, amikor a következő mondat hangzott el elsőként: „Nem akarsz Erdélyben jó papné lenni?…” Amint a lelkész özvegye kifejtette, egyetlen percig sem érzett megbánást az erdélyi magyarsággal való sorsvállalásáért, akkor sem, amikor az alapvető élelmiszerekért való sorban állást, az áram- és gázmegvonásokat kellett megtapasztalnia. 1970-ben esküdtek – és a magyar főváros forgatagából egy mezőségi kis faluba, Detrehemtelepre (Tordától 19 km-re) vitte őt élete párja, aki ott összesen tíz évig szolgált – és 22 évig éltek boldog házasságban. Közös életük a mezőségi szórványban kezdődött, ahol kezdetben számára hiányzott a pesti forgatag, mint mesélte, napok teltek el, míg egy traktor végighaladt a falun. Férje 1974-ben kapott kinevezést a Szabadi úti egyházközségbe, ahol haláláig – közel húsz évet szolgált –, a diktatúra legnehezebb éveiben. Elégtételt jelentett számukra az egyre szűkebbnek bizonyuló templom, amelynek bővítését nem lehetett hanyagolni, mivel a vasárnapi istentiszteleteken versengtek az ülőhelyekért. Juhász András mozgósítására a közmunkákra felekezetre való tekintet nélkül jelentkeztek annyira sokan, hogy egy idő után be kellett osztani, mert a szükségesnél jóval többen ajánlották fel segítségüket. A nagy népszerűségnek örvendő lelkész nem kerülhette el a titkosszolgálat figyelmét sem, nem véletlen, hogy a doktori cím megszerzése érdekében tervezett egyesült államokbeli utazását a kérvényezéstől számított hat év elteltével engedélyezték. Az özvegyet a férj és családapa korai távozása sem késztette az ország elhagyására, annak ellenére, hogy három magyar állampolgár maradt támasz nélkül. A magyar állampolgárságú özvegynek az ország uniós csatlakozásáig önmaga és gyermekei számára évente kérelmeznie és fizetnie kellett az itt-tartózkodási engedélyek meghosszabbítását. Ennek ellenére a gyülekezet szeretete és tisztelete, férje emléke helyben maradásra ösztönözte.