Hétköznapi történet
A haverok a marcona kinézetű kutyafajta után nevezték el. Különleges arcvonásai, mindenekelőtt tompa orra ihlette a névadást, de őt ez egyáltalán nem zavarta, mi több, büszke volt rá. Viselkedésével azonban nem igyekezett megfelelni a megjelenése sugallta első benyomásnak. Született konfliktuskerülő volt, szelíd, halk szavú. A rolleres csapatban mindenki tudta, hogy ő a békéltető, ha ketten összekaptak, hihetetlen diplomáciai érzékkel lépett közbe, és előzte meg a dulakodást. Minden délután együtt volt a banda, és Bokszer gyakori meghűlései idején csorgó orral, tikácsolva sem maradt ki ezekből az alkalmakból. Ezért is tűnt fel mindenkinek, amikor egyszer hiába várták. Hívták a mobilján, de csak a robot válaszolt. Aznap senkinek nem mentek úgy a hajtányos trükkök, mint a megszokott délutánokon. Több mint két hét telt el ebben a bizonytalanságban, és amikor végre előkerült, hiába faggatták, nem akarta elmondani, mi volt vele.
Pár nap múlva mégis elmesélte történetét, mi több, amikor egy alkalommal találkoztunk, velem is megosztotta. Megígértem neki, ha megírom, elmásítok bizonyos részleteket.
– Anyámmal és a két kis tesómmal élek, apa az ikrek születése után elhúzott. Tavaly, év elején meghalt nagymamám, és mivel tatámtól már rég elváltak, üres maradt a lakása. Anyu régóta munkanélküli, a kicsik miatt nem tudott állást keresni, alkalmi munkákból tart el minket évek óta, többnyire lépcsőházakban takarít. Szükség volt a pénzre, így nagymamám halála után kiadta a lakást. Először hat egyetemista költözött be a három szobába, velük nem is volt baj, rendesen fizették a bért, csak a közköltséggel maradtak el időnként. De július elején, amikor lejárt a tanév, és túl voltak a vizsgákon, összeszedték a holmikukat, és tovább álltak. Igaz, ősszel újra jelentkeztek, de akkorra anyu már kiadta a lakást egy házaspárnak.
– Ismerte őket azelőtt? – szóltam közbe.
– Dehogy, egy újsághirdetésben talált rájuk. Ez volt a nagy tévedés. Kezdetben egészen normálisnak tűntek, de aztán hívogatni kezdte anyumat a tömbházfelelős, és egyre határozottabban kérte, hogy lépjen közbe, az új bérlők ugyanis megkeserítik a többi lakó életét. Napközben is zajongtak, cirkuszoltak, de az éjszakák voltak a legelviselhetetlenebbek. Egyik bulit tartották a másik után, amikor pedig a társaságuk szétszéledt, menetrendszerűen összekaptak, sokszor ittasan egymásnak is estek. Néha úgy hallatszott, mintha végezni akarnának egymással. A lakók többször kihívták rájuk a rendőrséget, az első figyelmeztetés után több száz lejes büntetéseket kellett fizetniük. A rendőri látogatások után fenyegetni kezdték a szomszédokat, ezért a tömbházfelelős azt mondta anyunak, ha nem szabadul meg a bérlőitől, őt jelenti fel.
– Édesanyád hogy reagált erre?
– Egy ideig homokba dugta a fejét. Amíg az albérletet rendesen fizették a lakók, nem akart velük kötözködni. Telefonon kérte őket párszor, hogy legyenek csendesebbek, és mivel mindig udvarias, beleegyező választ kapott, megnyugodott. Még akkor sem neheztelt rájuk, amikor elmaradtak a bérleti díjjal. Amikor azonban már három hónapja különböző kifogásokra hivatkozva nem jöttek fizetni – hol kórházba került a nő, és sokba került a kezelés, hol váratlan javításokat kellett végeztetni a lakásban –, anyunál is elszakadt a cérna. Megkért, hogy kísérjem el a bérlőkhöz, és én teljesítettem a kívánságát. Persze, a lakóink nem engedtek be, ezért írásban adtuk tudtukra, hogy ha nem fizetnek, kicseréltetjük a zárat, és mehetnek, amerre látnak. A levelet az ajtónyílásba szúrtuk. Meg is lett a hatása. Másnap este a férfi három haverja társaságában csengetett be hozzánk. Köszönés nélkül rontottak be az előszobába, és durván megfenyegettek. Hogy mivel, azt nem részletezem, mindenesetre azt hittem, be is húznak egyet nekünk. Végül megúsztuk, persze rettenetesen megijedtünk. Szerencsére az ikrek aludtak, így semmit nem érzékeltek a történtekből.
– Nem tettetek feljelentést a rendőrségen?
– Nem mertünk. A sokkhatás alatt egy ideig gondolkozni sem tudtunk, aztán anyu úgy döntött, felhívja tatámat, az édesapját, aki Magyarországon, egy Zala megyei faluban él. Nem panaszkodott, csak annyit kérdezett tőle, mit szólna, ha meglátogatnánk. Két nap múlva már ott is voltunk. Az ikreknek nem volt útlevelük, őket anyum egy közeli barátnőjére bízta, aki gyakran szokott rájuk vigyázni. Több mint egy hetet töltöttünk tatámnál, annyi elég volt, hogy megnyugodjunk. Tovább nem is maradhattunk, mert, bár ő őszintén örült nekünk, az élettársának mintha a terhére lettünk volna.
– Azóta rendeződött a helyzet?
– Igen, de ez nem a mi érdemünk. Az egyik szomszédnak volt egy rendőr ismerőse, ő intézkedett. Hogy pontosan mi történt, nem tudom, mindenesetre a lakók elhurcolkodtak. Az elmaradt bért, persze, nem fizették ki, de mi már azt sem bánjuk, csak hagyjanak békén. A zárat, persze, azóta kicseréltettük, új albérlőkre pedig egyelőre nem vágyunk. Őszintén szólva a mai napig tartok attól, hogy az a férfi egyszer csak szembejön velem az utcán.
Közben megszólalt Bokszer telefonja. Röviden szólt bele, aztán elnézést kért, fogta a hajtányát, és elszáguldott. Akkor jutott eszembe, hogy az életkorát meg sem kérdeztem. Nem mintha különösebben fontos lett volna. Hiszen hiába tizenéves még valaki, ha fél évszázadra elegendő terhet cipel magával.
