2022. december 10., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Hencz József zeneszerzővel, karnaggyal, egyetemi tanárral

– Művész úr, mindenekelőtt beszéljünk a gyermekkoráról. Milyen emlékei vannak szülőhelyéről a háború utáni időszakból?

– Szászrégenben születtem 1942. november 30-án. Arra emlékszem, hogy Régenből menekültünk Kisbölkény felé, engem kocsiban toltak, lehettem úgy kétéves forma. Ők előre néztek, én meg hátra – az égen fantasztikus fények repültek. Mi lehetett? Nem tudtam. Amikor az első háborús filmet láttam, újra találkoztam a csodával, azóta tudom: ami akkor elkápráztatott, maga volt a borzalom: a Sztálin-orgona. Hároméves koromtól jártam óvodába. Minden évzáró ünnepélyen az énekeket és a táncikákat én kísértem zongorán. Fizettek is érte – ez volt az első keresetem. Emlékszem, hogy kora reggeli miséken ministráltam, utána futás a Hegy utcai katolikus iskolába, ott voltam elsős. Még valami: Szászrégenben nagyon sok zsidó ház volt. Volt két zsinagóga is. Néha lementünk szüleimmel a vasútállomásra; valahol, egy holtvágány mellett sok ember, asszony, csomag, bútor, ruhák – nem értettem, hogy miért… Szüleim barátaikat, ismerőseiket látogatták meg – talán megint marhavagonokra vártak azok, akik már megjárták a poklot, és élve szabadultak? Most meg éppen kivándorolnak: előbb házukból-lakásukból a vasútállomásra, onnan, hetek-hónapok múlva, Palesztinába. Nevekre nem emlékszem, csak arcokra, meg a nagy szomorúságra. Jóval később tudatosult bennem: egész Szászrégenben nincs velem egykorú zsidó gyermek – elmentek.


Hencz József
  Fotó: Erdélyi Lajos



– Hogyan emlékszik a szüleire?

– Apám Segesváron született, anyám Berlinben. Nővérem Brassóban, én meg Szászrégenben. Ez a felsorolás önmagában is bizonyos politikai helyzetet rejt... Apám születési bizonyítványában a név tz-vel van írva, nővérem román világban született, helyből román c-vel (ţ) írták a nevét, én magyar világban születtem, dukált nekem a cz.

– Hogyan kezdődött a zenei pályája?

– Egyszobás állami lakást kaptunk, egy régi szász porta udvarára nyílót. Volt egy zongoránk, amely jobb időkben a tiszti kaszinóban pompázott igazi hangszerként, onnan került a Hadsereg Házába. A háborút túlélte, a békébe belehalt, siralmas állapotba került. Használhatatlan volt. Apám ismerte a hangszert, utánanézett, nem lehetne-e bérbe venni névleges összegért az államtól, majd működőképesen szolgáltatnánk vissza, mikor visszakérik. Beleegyeztek. Apámnak volt egy órás barátja, aki mint hadifogoly valahol egy zongoragyárban dolgozott, úri szabóktól szereztek maradék posztót, filcet stb. Sok-sok munka után a zongora megszólalt. Hatalmas, hosszú hangversenyzongora volt, szinte az egész szobát betöltötte. Egy zongora, két felnőtt, egy már-már nagylány és egy kisfiú. A nővérem zongorázni tanult két hajdanvolt apácánál, zongoraórák, virágkertészet, idegennyelv-tanítás volt a megélhetésük. Én is odaültem a zongorához, próbálgattam. Egy idő után már emlékezetből játszottam két kézzel azt, amit ő azelőtt kigyakorolt. Ez volt az első igazi találkozásom a zongorával, a zenével.

– Mi érdekelte még a zenén kívül?

– Irodalom, vers, színház… Matek-fizika osztályba jártam, de minden irodalmi versenyen díjat nyertem, könyveket persze. Az egyik könyvbe ezt írta bele a magyartanárom: H. J.-nek, a leendő nagy írónak. Akkor úgy nézett ki, hogy… A könyvet úgy eldugtam, hogy soha senki meg ne találja, és bizisten nem tudom, hova lett, megvan-e még valahol...

– Hová felvételizett; milyen emlékei vannak az egyetemi évekből?

– Kolozsvár, zeneakadémia, 1960. Gondoltam, tudok annyit zenéül, hogy zenetanári szakra felvételizzek. Rengetegen voltunk; akkor létezett egy ún. tartományi ösztöndíj; hogy megkapjam, csak be kellett jutnom. A legkisebb megerőltetést sem jelentette a felvételi vizsga. Bejutottam. Az ösztöndíjból kitelt bentlakásra, kajabonra, plusz 30 lej költőpénz. Minden adva volt a jó munkához, de azon kaptam magam, hogy minden könnyen megy. Szívtam magamba minden megtanulhatót, esténként meg pótoltam a „kultúrhiányosságokat”: hangverseny, opera, színház, kamaraestek – csak én tudtam, mennyi pótolnivaló volt. Még arra is maradt időm, hogy Bereczky Péter rendező diákszínjátszó csapatába járjak. Év múltán már Horváth Béla és Bisztray Mária csoportjába jártam; remek társaság volt, sok nagyszerű színész került ki közülük. Nem olyan rég mondtam életem társának, László Zita színművésznek a Csongor és Tünde bemutatója apropóján: épp 60 évvel ezelőtt játszottam a Tudós szerepét... Akkoriban valahogy mindenre jutott idő: statisztáltam a Magyar Operában, a Román Operában, énekeltem az opera kórusában, a Lohengrinben, zongoráztam teadélutánokon, táncestéken, munkásklubokban, az akkor divatos vállalati művészbrigádoknak írtam zenét, szöveget, néha éjszaka vagonokat raktunk ki... Kellett egy kis zsebpénz. Szórakozva tanultam, és tanulva szórakoztam, dolgoztam, pénzt kerestem. Anyám néha indigós borítékban küldött egy-egy háromlejest, mindig meghatódtam, aztán hetente visszaküldtem ugyanúgy egy százast. Olyankor mintha egy kicsit boldog lettem volna...

Egyszer véletlenül a kezembe akadt egy kottaalbum. Eisikovits Mihály: Dalok Balázs Béla verseire. Átjátszottam. Első megállapításom: nagyon szépek! Az altatódalra még most is emlékszem. Második megállapításom: ilyet én is tudnék írni, de ezt sokkal halkabban mondtam... Másnap audienciára jelentkeztem a rektorátuson. Nem túl folyékonyan, de elmondtam: szeretnék felvételizni zeneszerzés szakra a zenepedagógia mellett. Másodéves voltam. A válasz egyszerű volt: nem lehet egyszerre, párhuzamosan két szakot végezni. Nem tudom, mit olvasott le ábrázatomról, hosszú csend után kérdezte: nagyon szeretnéd? Némán bólogattam. Ehhez a tanügyminiszter külön engedélye szükséges, menjek fel Bukarestbe, próbáljak szerencsét.


Hencz József és élettársa, László Zita



– S valóban leutazott Bukarestbe?

– Este már vonatra ültem, reggel fáradtan érkeztem az Északi pályaudvarra. A tanügyminisztériumnál jó korán már rengetegen álltak-várakoztak; az újonnan érkezőknek sorszámot adtak, aztán, ahogy lesz… Valamikor bekerültem a titkárságra, de közben lejárt a munkaidő. Jöjjek holnap, mondta a titkárnő. Meg se tudtam szólalni... Honnan jöttem? Mondom, Kolozsvárról... Üljek le az ajtó mellé, mondta, a miniszter elvtárs még bent van, ha kijön, szólítsam meg, próba, szerencse... Pár perc múlva nyílik az ajtó, a miniszter aktatáskával a kezében, ballonkabát a vállán, kilép... Mielőtt elindulna, én felállok, de olyan szerencsétlenül, hogy elállom az útját. A titkárnő oldotta fel a helyzetet. Miniszter elvtárs, nem hallgatná meg a fiatalembert, Kolozsvárról jött. Pillanat múlva bent voltunk az irodájában. – Ia spune! (Mondd csak!) Elhadartam a kérésemet. – Ilyen kéréssel még senki sem fordult hozzám – jegyezte meg. Megbírom a két tagozatot egyszerre? Kivágtam: meg hát! – De utána fogok nézni, erre számítson! Este már engedéllyel a zsebemben ültem a vonaton, robogtam Kolozsvár felé. Mikor megérkeztem, kiderült: a rektor már nem rektor, közben váltás történt. Az új rektor dr. Sigismund Toduţă, a zeneszerzés szak professzora. Harmadnap fogadott, válasza rövid volt: szeptember 2-án felvételi vizsga. Hozzak néhány szerzeményt, ha van. Még nem volt, de akkorra lett. Alig győztem kivárni a szeptembert. Zeneszerző-növendék lettem. Igaziból nem készültem erre a pályára, talán a sors szánt erre, vagy a végzet, vagy talán Isten akarata... Elindultam, nem sejtettem, milyen nehéz-gyönyörű útra vállalkoztam.

– Tanárai közül kit tudna megemlíteni, aki nagyban befolyásolta művészi pályáját?

– Dr. Sigismund Toduţă mesteremnek köszönhetek mindent, amit a zenéről, zeneszerzésről megtanultam. Tudása mérhetetlen, emberi tartása példás, műveltsége ámulatba ejtő, magatartásában nem volt semmi kérkedő. Nekem, kezdőnek is úgy magyarázott, mintha számomra már ismert dolgokról lenne szó, de helyzeténél fogva kötelessége mégis elmondani. Román nyelven tanított. Egyszer egy kifejezést nem értettem pontosan, és helytelenül használtam. Lefordította: dallamgerinc, kolléga úr... Később, amikor megmutattam neki a Radnóti-requiememet, már meg se lepődtem, hogy a Razglednicákat ismerte, kívülről tudta... Hát ilyen volt. Örök példa számomra.

– Kolozsvári évei alatt volt olyan fellépése, amire ma is büszke?

– Mozart: Koronázási mise, Szent Mihály-templom. Először csak egy ötlet volt, aztán mind erősebb gondolat. Megkérdeztem a plébános urat, mi a véleménye? Csodálkozott, mert a vállalkozás nem csak nagy, de merész is volt abban az átkos időben. Templom?... Egyházi muzsika?... A hangversenyteremben csak a Requiemet játszották, ha egyáltalán játszották nagy ritkán – még az orgona is a klerikális reakció egyik eszközének számított. Belevágtam. Szájról szájra terjedt a hír: a Koronázási mise próbája a zeneiskola zenekari termében. Majd’ nyolcvan ember a kórusban, egytől egyig kiváló muzsikusok a zenekarban, nagyszerű énekszólisták. Néhány próbával remekül összeállt minden. Ami a dolgok ellen szólt, hogy nem koncertszerű előadás volt, hanem a szertartás részeként szólalt meg a mű. A templom már jóval a beharangozás előtt zsúfolásig megtelt, és mondták: még mindig jönnek. A karzaton az orgona előtt a kórus, zenekar, szólisták, én velük szemben, háttal a mélységnek, vezényeltem. Máig sem tudom, mi szédített meg jobban: a Mozart-muzsika vagy a hátam mögötti mélység. Gyönyörű pillanatok voltak. Az emberek még sokáig ott maradtak a téren, meghányva-vetve az eseményt, később mondták: sok világosszürke öltönyös fiatalember is végigülte a misét... Semmi utólagos következménye nem volt a dolognak. Lehet, hogy a Mozart-muzsika és a környezet csodát tett? Szeretném hinni, hogy igen. Az emberek évek múltán is emlékeztek erre az eseményre. Akkor ez egyedi, nem mindennapi és nem kockázatmentes vállalkozás volt. Örök emlék.

– Hogy történt a kihelyezés, hol kezdte tanári pályáját?

– 1965-ben végeztem a zenepedagógián, a kihelyezés, a tulajdonképpeni választás Bukarestben volt, média szerinti sorrendben. Kolozsvár szóba sem jött, nem volt kolozsvári személyazonosságim, és ez kizáró, meghatározó jellegű volt. Bánffyhunyadot választottam, ez volt Kolozsvárhoz a legközelebb. Bejelentkeztem, elmentem katonának, pont tanévkezdésre tértem vissza a líceumba. Egy évig tanítottam ott román tagozaton, nem bántam meg egy pillanatra sem. Szép, okos, tiszta tekintetű gyerekek voltak, a közeli dombokról jöttek be kora reggel gyalogosan az iskolába, útközben gyűjtött ölnyi mezei virággal érkeztek az órámra. Minden nap ölnyi színes virággal mentem haza, Kolozsvárra. Mert ingáztam.

– Hogy került Kolozsvárra?

– A balettiskola versenyvizsgát hirdetett korrepetitori állásra. Jelentkeztem, felvettek. Ősztől már az első és utolsó évfolyamon dolgoztam, egy számomra új művészeti ággal ismerkedtem. Megszerettem, megtanultam minden elsajátíthatót a szakmáról. Új környezetem nem maradt hatástalan zeneszerzői énemre sem. Ebben az időben több kamarabalettet írtam, ezek közül kettőt a várnai és moszkvai nemzetközi balettversenyeken is bemutattunk. Ezeken a versenyeken állandó meghívott zongorakísérő voltam, no meg szerző is egyben. A Sikoly című egyfelvonásos balettemet a Román Opera társulata mutatta be Maksay Éva koreográfiájában.

Ebben a színes forgatagban – minden teremből zongorahang meg hangos számolás hallatszott ki – néha kénytelen voltam kihasználni az órák és próbák közti hosszabb szüneteket úgy, hogy a diplomamunkám partitúráján dolgoztam. Csodálkoztak is a kollégák, hogy lehet ezt csinálni? Nemcsak ők, én is csodálkoztam, de mégis megszületett a mű. Előtte pár évvel a kislányom is. A partitúra egyik lapján – mai napig rajta van a kézjegye – egy szép nagy... mit írtál, Helgucika? Ez egy Fisz – mondta... Jó negyed oldalt betöltő hangjegy volt. A mesterem többször végignézte már a partitúrát, de most fedezte fel az „idegen hangot”. Elkomorodott. Mondtam, hogy s mint történt... Akkor láttam a Mestert először mosolyogni. A nap halála című oratórium partitúrájának egyik lapján örökre megmaradt az „idegen hang”. Ezzel együtt lett kitűnő tízes diplomamunka. Egy ilyen helytől, amihez ezer szállal kötődik, nem könnyen válik meg az ember.

– 1973-80 között a Maros Művészegyüttes karmestere volt.

– Kaptam egy levelet Marosvásárhelyről, Zoltán Aladár, a filharmónia igazgatója írta. A Maros Művészegyüttes karmesteri állásának betöltésére versenyvizsgát hirdet, szívesen venné, ha jelentkeznék. Volt min rágódnunk a feleségemmel: kolozsvári munkahely, lakás, kislányunk a zeneiskolában első osztályos hegedű szakon. Elmentem a versenyvizsgára. Én voltam a messziről jött idegen, úgy nézett ki a dolog, mintha nem számítottak volna rá, hogy más is jelentkezik, mint akire gondoltak... Engem vettek fel, mint később kiderült, sokaknak nem volt ínyére. Kolozsvárt váltani Marosvásárhelyre abban a pillanatban olyan volt, mintha a mindent váltottuk volna a szinte semmire. Megtettük. Idővel helyrerázódtak a dolgok. Hét év alatt bejártunk minden vidéket, mindenhol ugyanazzal a profi igényességgel léptünk fel, és ezt nem utasításra tettük, hanem az elhivatottság, az ügyszeretet, a hivatástudat diktálta.

– Csak itthon koncerteztek, vagy voltak külföldön is?

– 1977-ben Zoltán Aladár hívatott Székely Dénessel, az együttes igazgatójával együtt. Valami olyasmiről volt szó, hogy függetlenségi centenárium, állami protokoll, turné... egy hazai folklóregyüttes számára, de egy kikötéssel: a műsorban a centenárium tematikája jelen kell legyen. Na, ezért nem vállalta egyetlen hazai folklóregyüttes sem a dolgot, így került a „téma” Marosvásárhelyre. Szovjetunió, Távol-Kelet stb. Csábítóan hangzott. Zoltán Aladár rám nézett, pedig Marosvásárhelyen – őt magát is beleértve – volt még pár zeneszerző... Megpróbálom, mondtam meggondolatlanul. Nem volt jó válasz, mert már szorított az idő. D. Mureşan vásárhelyi költő írt egy forgatókönyvet. Tizenegy nap és tizenegy éjszaka alatt, szinte alvás nélkül, megírtam a partitúrát, így született meg A függetlenség poémája című mű, amit csak meg kellett koreografálni-rendezni-tanulni: énekkar-tánckar-zenekar-szólisták-műszak, mindenki, aki élt és mozgott. Kész lett a színpadi mű. Megnézték. Miénk volt a turné: Szovjetunió (Moszkva, Leningrád, Riga), Mongólia, Kína, Észak-Korea és még pár ország, ahova vízumunk is volt, de nem jutottunk el, mert vagy éppen ellenforradalom volt, vagy kolerajárvány, vagy kormányválság. A világnak azt a részét láttuk, amit akkoriban mások nemigen. Mesevilág volt, de igaz. Letelt a hét év, olyan irányba változtak a dolgok, ami számomra nem volt vállalható. Beadtam a felmondásomat, szó nélkül elfogadták.

– Voltak nagyon szomorú percei is az életben?

– Voltak. Lányom, Hencz Helga XI. osztályos kamaraestje a filharmónia kistermében. Zongorán kísért Rónai István kolozsvári zongoraművész, egyetemi tanár. Nagyon nehéz, igényes műsort játszott. Jó teljesítmény, nagy siker volt. A nagyváradi filharmónia is meghívta, ott is nagyon jó volt a fogadtatás. Iaşi, egyetemi előkészítő. Szinte egész napos munka; nem jelzett a vészcsengő, érettségi vizsga előtt megbénult a bal kéz, súlyos ínhüvelygyulladás. Kálváriastációk sora, orvosok, kórházak, műtét, orvosok, kórház... Görgényi csodadoktor... ajánlanak egy kockázatos műtétet. Lebeszélnek róla... Áll a szoba közepén, hegedű a kezében, az arcán folyik a könny... Valami csodainjekcióval kiválóan levizsgázik, kb. egyórás hatás, utána minden úgy, ahogy addig... Svédország – talán ott segíthetnének. Útlevél? Abban az időben? Hosszú történet... Meglett az útlevél. Segesvári vasútállomás, Balt Orient Expressz, nem tudtuk, fogjuk-e még látni valaha. „Ők” sem. Rögtön be is osztottak mellénk egy fiatal tisztet. Hát így ment ez akkoriban. Közben a lányt meggyógyították, Brechttel ellentétben, a szerencsés körülmények egybeesése folytán. Pár hónap múlva már a sikeres egyetemi felvételin is túl volt. Hegedűművész.

– Mikor boldog egy zeneszerző?

– Ha én azt tudnám! Hát nemigen fordulhat elő. Vezényeltem a saját művemet, és találtam benne nekem nem tetsző dolgokat. A zongorista esete könnyebb. Ha nem üt mellé, akkor már nagy baj nincs. De félre a tréfával, azért voltak rá példák. Az oratórium bemutatóját már említettem. Mondanék egyet a közelmúltból is. Kiáltó szó – dramatikus kantáta vegyes karra és narrátorra. Talán nem a „boldog” jelző illene ide, de minden ezzel egyenértékű érzés. Kós Károly emlékére írtam; jó volt, és jó volt közönség elé vinni azokat a szavakat, amelyek évtizedekre tiltottak voltak. Jó volt együtt dolgozni a Bartók Béla 

Hagyományőrző Egyesület kamarakórusával, önmaguk képességeit múlták felül az előadásban, és jó volt László Zita szájából hallani Kós Károly kemény, igaz, máig visszhangzó szavait, és én sem voltam túl rossz karnagy... A legjobb volt az előadás utáni döbbent csendet hallani a németi református templomban, és utána látni a köszönő tekinteteket... Boldog voltam akkor? Azt hiszem igen.

– Milyen díjat, elismerést kapott?

– A Romániai Zeneszerzők Szövetsége több művemet is díjazta, úgyszintén a mindenkor regnáló kultuszminisztérium. Nem sorolnám a címeket, puszta adat, nem hordoz tartalmat. Egyet azért megemlítenék, mert különös dolgok, történések egybeesését idézi. Távirati stílusban: Svédországban vagyok... hírek az otthoni eseményekről minden nyelven... állomás... vonat... hajó... Balt Orient, román határ, ketten vagyunk a vonaton, egy asszony Roşiori de Vede-ből meg én. A határon mondják: gondoljam meg, és menjek vissza. Nagy dolgok történnek az országban. Köszönöm a jóindulatú tanácsokat, de maradok. Másnap este szól a telefon. Jó későre felveszem. A zeneszerző-szövetség egyik titkárnője: Mester, kiszaladtam az értékelő gyűlésről, hogy elmondjam: a mű megkapta a szövetség díját kamarazene kategóriában. Mondtam, hogy nagyon köszönöm a hírt, de most igazán nem tudok neki örvendeni, mert Temesváron lőnek a tömegbe. Bukarestben semmit sem tudtak, tőlem hallották először. A művet, amiről szó esett, csak jobb híján küldtem fel. Három dal a békéről, szoprán-brácsa-zongora trióra, Domokos Eszter verseire. Én egyszerű dalciklust küldtem, a bizottság kamarazeneként értékelte és díjazta. Magyar nyelvű művet díjaztak akkor, amikor Temesváron lőttek…